Progresszív zenész és kántor avagy szolgálni zenével
Vedres Csabával, az ismert rockzenésszel hivatásról, zenéről beszélget Csiffáry Tamás, 1998. május 18.
(az interjú az Új Ember számára készült, de végül nem jelent meg)

Vedres Csaba (1964 Budapest – ) zeneszerző, előadóművész, a szentendrei Péter Pál templom kántora, két gyermek apja.

– Csaba, a hazai – és én mondhatom bátran – és a nemzetközi progresszív zenei életben is számontartott muzsikus vagy. Ismert a korábbi zenekarod, az After Crying több CD-je, vagy az új zenekar, a Townscream Nagyvárosi Ikonok c. albuma, mely a múlt év végén jelent meg a Periferic Recordsnál, ugyanakkor két hete Szentendrén kántori hivatalt vállaltál. Hogy egyeztethető ez a két dolog össze motoszkált bennem, mikor ezt a beszélgetést kezdeményeztem. De ne szaladjuk előre. Először arról szólj kérlek: hol születtél, nevelkedtél?

– Pesten születtem, de az alapélményt Pilisszentkereszt jelentette számomra, ahol kettőtől nyolcéves koromig éltem. Egy csodálatos fekvésű házban lakunk, ahonnan rá lehetett látni a Pilisre, a Pálos kolostor romjaira, játszóterünk az erdő volt, szóval nagy-nagy szabadság kapcsolódik Szentkereszthez. Innen kerültünk Budapestre. Ez nekem nagy törés volt, nem volt tér – húgom nevében is beszélhetek –, beleütköztünk a falakba. Iskoláimra ugyanakkor nagyon jó szívvel emlékezem: mind az általánosra, mind a középiskolára.

– Nyilván azért, mert nem kudarcok sorozatát élted meg bennük, de térjünk rá az indító kérdésre: a progresszív rockzenészből hogyan lesz kántor?

– Messzebbről kell kezdenem. A progresszív zene abban a korszakban, amikor én felnőttem, azt jelentette, hogy én másként gondolkozó vagyok; nem a rendszerrel szemben álló, mert én akkor nem álltam szembe a rendszerrel, hanem inkább annak laposságai, hivatalai, ostoba újságcikkei, értetlenkedései ellen voltam. Tehát egy ilyen másként gondolkodó dolog volt a progresszív zene, a gondolkodón van a hangsúly. De a kérdés lényegére térve, nekem a kántorság nem zenei kérdés: más dolog, óriási kihívás, nagyobb kihívás, mint koncertező zenésznek lenni; a nap mint nap meglevő "szürke" szolgálatnak a kihívása. Tehát jelen lenni temetésen és szentmisén, jelen lenni és a legtöbbet adni. Ez sokkal nehezebb, mint olykor egy koncertet adni. Ez nagy kihívás, tudom-e ezt a szolgálatot megcsinálni.

Hiszek abban, hogy az embereket lehet a művészet segítségével jobbítani, de nem a kommunista jobbításra gondolok. Én ezt nem kultúrpolitikának, hanem egyszerinek gondolom, vagyis ha az ember nagyon sokat dolgozik egy zenén, akkor az, aki hallgatja, néha inkább jobbat dönt, mint rosszat. A másik dolog: ha lemegyek a templomba és elorgonálom, amit kell, majd utána hozzáteszek egy kétperces improvizációt, az az öreg néni, akit harmincnégy éven keresztül hiába kerestem a zenémmel, nem találtam meg vele a közös hangot, most itt van, reagál. Ez döbbenetes dolog volt számomra, megint a sarkon volt a megoldás. Most nagyon lelkes vagyok, bár el tudom képzelni, hogy az ember egy idő után kifullad a szolgálatban, mindenesetre én személy szerint nagyon nagy kudarcként élném meg, ha belefáradnék ebbe.

– Jól értem? Ugyanolyan fontos számodra azokat megszólítani, akiket addig nem tudtál, mint az, hogy a koncertjeiden hányan kíváncsiak rád, vagy hányan hallgatják CD-idet. Ezen a ponton kell megkérdeznem – s ez elsősorban rockzenei közönségedet érdekelheti –, mit jelent számodra a vallás?

– Mindent. Ezt komolyan mondom. Sok olyan terület van az életemben, amit nem tudtam még átadni az Istennek, ez nem könnyű, nem olyan dolog, ami az egyik napról a másikra megy. De az életünknek – ez feleségemre is vonatkozik, ezért a többes szám – minden alapvető helyzetében az az alapvető kérdés: Istenem, most mit akarsz? Mit szeretnél most velünk? Ugyanis arra kellett rájönnöm, hogy az Ő megoldásai nagyon egyszerűek, frappánsak, nagyon meglepőek, általa a kiszámíthatóság helyett kaland lép be az életünkbe. Engem ez épít.

Ha a hazai sikereimre gondolok, akkor nekem már nagyon kellene sírnom, vagy tán külföldre kellett volna mennem. Hogy ez nem így történik, annak az az oka, hogy látom, van egy rejtekút, ahol másként lehet haladni – nézetem szerint ezt az utat csodálatosan Pilinszky járta.

– Ez érthető, ugyanakkor az ismert zenésznek egzisztenciális gondjai voltak, melynek megoldásában az egyháztól kapott segítséget?

– A következőről volt szó. Egy alkalommal, mikor a plébános úrral beszélgettünk, szóba került, hogy munkanélküli vagyok – de eszembe nem jutott a kántorság, én koncertekben gondolkodtam... Megkérdezte György atya, mi a foglalkozásom. Ez és ez – mondtam. Majd ő, hogy éppen kántort keres. Na egyszerre lett bennem nagy öröm, s nagy félelem. Eddig lebegtünk („szabad” művészi élet), most egy közösségnek a tagjai lehetünk, és nézd, az sem utolsó szempont két kicsi gyerekkel, hogy lakáshelyzetünk is valamelyest megoldódik. Bár gyorsan hozzá teszem: nem biztos, hogy a Vígszínház korrepetitori állását elfogadtam volna, csak azért, mert adtak volna egy lakást.

– A zenére térve. Előfordulhat-e, hogy valami a környezetedből látható módon bekerül a zenédbe?

– Mint éppen most az egyházi zene? Igen, persze. Sok kántor nem szereti a zsoltározást, én mindig beleborzongok, mikor ott ülök az orgonánál és egy háromezer éves dallamot éneklek. Ennek bődületes ereje van, nagy hatást tett rám. Például a Townscream albumon az Íme hát megleltem hazámat... a József Attila versfeldolgozás az a IX. zsoltártónusnak egy változata. Ez hat így is. Egy régi gregorián dallamban megtalálom az egyszerűséget, amit régóta keresek, megtalálom a variálhatóságot – egyszóval súlya van –, ezek elképesztően hatnak rám, nagy szabadságot érzek bennük. Ha egy korai kétszólamú gregoriánra gondolsz, mint például a Cunctipotent genitor Deus, abban lehet hallani, hogy az az ember, aki a gregorián fölé a második szólamot odatette, az végtelenül szabad: nincsen alaphang, tonika, domináns, egyszerűen szabad, azt énekli hozzá, ami oda kell, ami ott szép. Ezt egyébként játszottuk az After Cryinggal a Budapest Sportcsarnokban – nem igazán katolikus közönség előtt –, ennek ellenére teljesen le voltak dermedve ennek tisztaságától, a soha nem hallott mivoltától. A közhasználati feladat az jó irányban hat a művészetre.

– Ha már itt tartunk: zeneszerzőként hogy alkotsz, mi a munkamódszered?

– Több formában. Van úgy, hogy kapok egy megrendelést, akkor – ez nekem megadatott – tudom, hogy jól meg fogom csinálni, belső nyugalom tölt el, hogy ezt meg tudom csinálni. Előfordul az is – mióta a gyerekek megvannak, ritkábban –, hogy ülök a zongoránál és improvizálok, s egyszercsak valami összeáll. Van úgy, hogy jó darabig megy valami a fejemben, amit egyszercsak egy délután leírok. És van úgy is, hogy egy darab elkészül 75%-osan és azt ki is viszem színpadra, halljam csak meg a közönségtől, mi a problémája a kompozíciónak, aztán utána csinálom meg véglegesen. Tehát több mód van, mindenesetre megtanultam: az, hogy én zenét akarok szerezni, az egy dolog: lehet erőlködni a zongoránál, de más kell. Az alkotás valami impulzusvárás – számomra impulzusvárás Istentől, nem kérek mást, csak egy pillanatra érintsen meg, és már virágzik is a zenei gondolat.

– Nem von el az alkotástói az új munkád?

– Semmiképpen. Jártunk le havonta csendes hétvégére Somogysámsonba, majd Kaposvárra Varga Lászlóhoz, ahol ahogy kell, szentségimádás, szentgyónás, böjt és nagyon sok csend volt – itt reggeltől estig szolgáltunk –, lehetett látni, hogy aki újonnan jött, gazdagon, lelki élményekkel távozott. Mi végig szolgáltuk az egész időt – ez volt szombatonként és én vasárnap tíz perc alatt megkaptam azt a kegyelmet, azt az alkotói impulzust, amiért máskor napokig kellett veszkődnöm. Más példa: ha a zeneszerzésért kedvéért „védem magam a gyerekektől”, már pedig ez lenne az ösztönös reakció, akkor küzdenem kell, ha szolgálok, tíz perc alatt megvan a téma.

– Szóba került: a zenének hatni kell, jobbítania kell; mi a zenei hitvallásod?

– Azt látom, több évszázada az európai zenében mindig egy primitív magból jött a megújulás. A népi indíttatású zenének ereje van, az „udvari”, másként értelmiségi-akadémikus vonulatnak pedig gyönyörű cizelláló, átfogó képessége – egyik sincs meg a másik nélkül. Végiggondolva a zenetörténetet, azt látom, hogy a klasszikus zene időről időre erejét veszíti, olyan, mint egy leszáradt szőlővessző: ami éltette, az ellen fellázadt, ledobta magáról. Az ötvenháromban bejött rockzenének óriási hatása volt a világra. Azt gondolom, a mi korunkban a rockzene az, amely ezt a népi erőt, ezt a megújító erőt adja a zenének. Számtalan példa van arra, akár a repetitív zenében, akár Hortobágyi Lászlónak, vagy Mártha Istvánnak a műveire gondolok, akár Webbernek a Jesus Christ-jára, hogy ezt a népi erőt össze tudják kapcsolni szakmai tudással. Ebből majd furcsa módon egy érthető magas művészet lesz – ebben szinte törvényszerűségként hiszek –, tehát olyan zene, amit megint jó lesz hallgatni az embereknek.

– Nevesítenéd a stílusodat, mondjál példaképeket, akik hatottak rád zeneileg!

– Nem szeretem a homályos megfogalmazásokat. Azt mondom, én modern komolyzenét csinálok. Persze nem mindenki gondolja ezt így, még pár évvel ezelőtt is a rádióból mint After Crying tánczenekar vezetője kaptam felkérést – az volt a kívánságom, táncoljanak rá egy jót, és akkor minden rendben. Nem akarok úgy szerénykedni, hogy mi tényleg ilyen-olyan könnyű valamiket csinálunk. Hát nem, nem könnyű A gadarai megszállott, nem könnyű a Nagyvárosi ikonok, nem könnyű a Hajnali ének – semmi könnyű nincs bennük. Elmélyült figyelmet igényel, csak nem az úgynevezett modern avantgard zenének a része.

Kevés új dolog volt rám hatással, maradtak a régiek: Laurie Anderson, King Crimson, Emerson, Lake and Palmer, de nem szeretem a nosztalgiavonalat sem.

– Többször elhangzott legfrissebb lemezed, a Nagyvárosi ikonok. Mit akartál mondani Pilinszky után?

– A Nagyvárosi ikonok zenéjéről azt mondhatnám, az foglalkoztatott, az izgatott rettenetesen, hogy az Isten velünk szenved. Végigszenvedi velünk egész életünket, persze végig is örüli, bár ritkábban örülhet, mint szenvedhet. Ezt szerettem volna valamilyen módon ezen a CD-n megírni. Illetve ezzel párhuzamosan a másik gondolati kör az az volt, hogy amilyen negatív erők ma vannak, azt az ember egymaga nem harcolhatja meg, mert ha egyedül próbálkozik, annak vagy depresszió, vagy alkoholizmus, vagy öngyilkosság a vége. Úgy gondolom, Krisztussal magunkban ezek az erők legyőzhetők. Erről is szól az album. Az utolsó két számban ott van a két népének, az egyik a Dicsőség mennyben az Istennek, a másik a Krisztus feltámadott. Meg kell mondjam, nem gondoltam akkor, mikor megírtam, hogy ennek ilyen aktualitása lesz – a kántori munkámra gondolok.

– Mint zenész sikeres vagy? Mi számodra a siker? Mik a terveid?

– Nekem sokan nem bocsátották meg, hogy az After Cryingból kiléptem. Azt gondolom, hogy az olyan kor, amely szisszenve fordul el az olyan zeneszerzői életektől, mint amilyen Baché, vagy Haydné volt, akiknek szolgálatot kellett teljesíteni, az nem jó. Amikor csendesen végzem a dolgomat a koncertezésben, akkor arra gondolok, hogy ez lehet egy kis út, ami a maga idejében ki fog teljesedni, és ugyanakkor bennem van a lázadó is, amikor azt látom, hogy nem tudom én hanyadik táncdalfesztiválon még mindig ugyanazok a szerzők írják a dalokat, mint hatvanötben, és még mindig ugyanolyan rossz számokat csinálnak. Sikereim paradox módon inkább külföldön voltak, kint vannak a CD-k: After Cryinggal az Overground Music 1990-ben, 1992-ben a Megalázottak és megszomorítottak, 1994-ben a Föld és ég, ugyanebben az évben a Titkosírás Kovács Krisztával, 97-ben a Nagyvárosi ikonok és ha minden igaz, akkor most júniusban veszem fel az első szóló CD-t.

Terveimről? Amikor az ember az Istennel és egy keresztény közösséggel napi kapcsolatba kerül az mindent átalakít, az forradalom. Itt nincs átmeneti, langyos megoldás: vagy zsibbadt rossz, vagy nagyon jó kántor leszek. Ez most számomra az alapkérdés. Természetesen mindazt, amit eddig csináltam – koncertek, albumok – folytatni szeretném. Hogy megértsd: ha egy koncert nem úgy sikerül, mint ahogy szeretném, akkor legfeljebb pongyolán fogalmazva én égek, de ez mind semmi ahhoz, amit rossz kántorként el lehet rontani egy liturgián.

Megtért ember vagyok, meggyőződtem arról, hogy feltétlen szeretet van, amitől vagy elfordulok vagy nem – ebben látom a szabadságot. Nekem az a dolgom, hogy ezt a szeretetet elfogadjam. Én már szeretve vagyok és ezt megpróbálom továbbadni.

– Köszönöm a beszélgetést, erőt kívánva szolgálatodhoz.

vissza