Portré – Átbillenve a komolyzene határvonalán
Dunántúli napló 1999. november 22.


Vedres Csaba 1964-ben született Budapesten. A ELTE magyar-történelem szakára és a Konzervatórium zeneszerzés szakára járt egyidőben. Az After Crying és a Townscream együttes alapítója. Ősszel Pécsre költözött. Decemberben jelenik meg szólólemeze. Nős, felesége Gyermán Júlia hegedűművész. Két gyermekük van.

Vedres Csaba a klasszikus hagyományokra épített, de a rock formajegyeit felmutató műveket ír, amelyek a jelen túlfinomított és elidegenedett, csak egy szűk réteg által értett darabjai helyett hallgatható és fogyasztható zenét eredményeznek.


– Az irodalom és a zene kettősségéből miként győzedelmeskedett a zene?

– Irodalmi-drámai tagozaton végeztem a gimnáziumban, így az ELTE irodalom szaka természetes folytatásnak tűnt, s a színház ma is mindennapos része életemnek. Dolgoztam többek között a Vígszínházban Eszenyivel, Veszprémben Lőrinc Katival, de főleg kísérleti színházaknak írok zenét.

– Mi a probléma a kortárs zenével?

– Nehezen elfogadható magyarázat a komolyzene népszerűtlenségére, hogy majd a következő generáció megérti, mint ahogyan az sem elfogadható, hogy a rock perczene, amely egy pillanat alatt elenyészik. Léteznek olyan rockdarabok, melyek ötven éve állják az időt, nem azért, mert olyan különös értékeket hordoznak, de a kor nyelvén szólnak.

– Ma is sajnálják a rajongók, hogy 1994-ben kiléptél az After Cryingból.

– Mindez személyi okokra vezethető vissza. A Townscream megszűnésének pedig az volt az oka, hogy képtelenné vált a fenntartása.

– Hát, ez a fajta igényes rockzene nem vonz tömegeket.

– A szakmai sikernek nem voltak konkrét eredményei. Az alapítványok nem támogattak minket, mert megjelenési formánk rockszerű volt, azt mondták, tartsuk el magunkat. A szponzorok pedig azt támogatják, aki már hírnevet szerzett magának, addig ugyanis nincs reklámértéke.

– Most, magányos farkasként, ráadásul vidéken...·

– Fantasztikus érzés a közös zenélés, tized akkora feszültséggel és tízszeres örömmel, mint egy szólóest során, amikor egy pillanatra sem engedhetem el magam. De úgy érzem, nem érdemes a rock külsőségeit erőltetni, a kamarazenét próbálom más közegben elfogadtatni. Jó partner ehhez a Művészetek Háza. A vidékiség nem jelent színvonalkülönbséget, inkább valamiféle szorongást, amely oldódik, ha bemegyek valahová, mert ellentétben Budapesttel, itt barátságosan fogadnak.

Cseri L.

vissza