visszaVedres Csaba
Echo 2000/4–5., július–szeptember, 48. o.
Mesék, levelek, 1998
Lélektánc (Gyermán Júliával), 2000
Zongorazene, 2000
Vedres Csaba az 1986-ban alakult After Crying együttes – akkor még
zongora–cselló-trió – alapítója, 1994-ig vezetője volt. Néhány éve Pécsett él,
itt készítette első három szólólemezét is.
A fülünkön jön már ki a közhely, amelyet egyre több szerzőről és előadóról
elmondanak, hogy összebékíthetetlennek tartott zenei világok egyesítését tűzik
ki célul. Mégsem kerülhetjük meg a témát, hiszen Vedres Csaba munkájának az
Crying kezdeteitől ez a vezérmotívuma. A jazz- és rockzene az ő számára a zenei
magaskultúra része éppen úgy, mint a gregorián vagy a szonáta. A "míves" jazz-
és rockzene valóban része a nyugati zenetörténetnek, a gyakorlatban mégsem az.
Egyes kompozíciókban kimutatják a könnyűzenei elemeket mint valami egzotikus
fűszert; egyes zeneszerzőknek sikerül felküzdeniük magukat a jazz világából a
koncertpódiumra. A könnyű alul, a nehéz felül. Amióta egyáltalán létezik könnyű-
és komolyzene – mármint a kettő szétválasztása –, heroikus küzdelem folyik
azért, hogy figyelmen kívül hagyhassuk e sajátos fizikai törvényszerűséget.
Mindeddig sikertelenül. Az általános sikertelenség közepette azonban időről
időre örömteli pillanatokban lehet részünk, olyankor, amikor úgy szólal meg egy
zenedarab, hogy azonnal halljuk: szerzője és előadói magától értetődően és
invenciózusan fejezik ki magukat az „új-bábeli” zenei nyelven. Az After Crying
megalakulásától kezdve ilyen pillanatokkal ajándékozta meg közönségét, az immár
egyedül dolgozó Vedres Csaba pedig következetesen folytatja, amit akkor
elkezdett.
Az elszakadás az After Cryingtól mintha minden addigi támponttól megfosztotta
volna a zeneszerző-előadót; elölről kellett kezdenie, az első
szóló-improvizációktól, az egyszerű formáktól, a rövid lélegzetű daraboktól. Ezt
az újrakezdést dokumentálja a Mesék, levelek (1998), különösen a lemezen
hallható első zongoraciklus, A sötét szoba meséi (1993). Hogy mit emel be Vedres
Csaba a kompozícióiba a jazz-ből és a rockból, és mit a klasszikus zenéből,
ezeken az egyszerű és letisztult darabokon figyelhető meg a legkönnyebben. Kissé
általánosítva azt mondhatjuk, hogy a klasszikus struktúrák követése, a
változatos harmonizálás, a modulációk, az akkordok hangszínének fontossága a
klasszikus és romantikus (zongora-)muzsika, míg a játékmód (különösen a
hangsúlyozás) és bizonyos jellegzetes dallami fordulatok a jazz és a rock
örökségei.
A pátosz és a szelíd irónia egyensúlya teszi Vedres Csaba stílusát
összetéveszthetetlenné és menti meg a legközhelyesebb fordulatokat is a
giccstől. Bátran fordul ugyanis a szerző a zenei közhelyekhez, a tudatosan
vállalt, „karcosan” romantikus hang retorikai eszközévé teszi őket. (Ahogyan a
CD fülszövegében írja, a Levelek-sorozat „egyfajta ezredvégi
lakótelep-romantikát” próbál artikulálni. Régebbi After Crying-dalok szövegei
juthatnak erről eszünkbe, például ez: „Itt nincsen más, csak olcsó varázs, /
Csak támolyog, szédül / a hajnali fényben minden ház.”). A megnyugtató tonális
zárlat olykor annyira váratlanul, előkészítetlenül következik be, hogy egyúttal
idézőjelbe is kerül, megmutatva a „problémamentes” zene illuzórikusságát. Az
egyensúly egyedül A sötét szoba meséi utolsó darabjánál, az Így szólt a madárnál
bomlik fel. A szintetizátorkíséretes madárhangok ötlete kevésbé meditatív,
inkább relax-zenét eredményezett.
A másik szólólemez, a Zongorazene (2000) oldottabb, magabiztosabb. A zongorára
mint szóló-, concertáló hangszerre irányítja a figyelmet. Erre utal a Cisz-dór
koncertetűd műfaji megjelölése. Vagy a zongorára és szintetizátorra írt
Blues-fantázia, amelynek hangszerelése a szóló és a zenekari kíséret klasszikus
szereposztását idézi fel. Újdonság az előző lemezhez képest, hogy Vedres Csaba
megcsillogtatja zenei humorát: a Barnabás ragtime-ja brilliáns darab, és
felkelti bennünk a kíváncsiságot, vajon lesz-e folytatása ennek az új hangnak
is. A Christian Morgenstern-szövegekre íródott dalok, amelyek már évek óta
hallhatók koncertjein, hamarosan lemezre kerülnek. Mivel ritka kincs a humor a
zenében, és Vedres Csaba hallhatóan rendelkezik vele, remélhetőleg ugyanolyan
kedvvel kísérletezik vele a jövőben is, amilyen élvezettel mi hallgatjuk.
A Lélektánc (2000) bár tartalmaz saját szerzeményeket, inkább tekinthető zenés
áhítatnak, mint szerzői lemeznek. Bach, Telemann, Fauré, Massenet és Vedres
Csaba meditatív darabjai orgonára, szoprán hangra és hegedűre felelevenítik a
felvétel helyszínének, a pécsi Bazilikának az atmoszféráját, ezáltal betöltik a
CD kísérőszövegében megfogalmazott szándékot, hogy "megszólítsák, sorsának
továbbgondolására ösztönözzék" a hallgatót. A lemez legnagyobb érdeme, hogy az
egyházzenei gyakorlat újragondolására késztet. A templomi zene „alkalmazott
művészet” (ezt Vedres Csaba, aki két éven keresztül kántorként működött, a saját
bőrén tapasztalhatta), tehát a legnehezebb feladatot rója az alkotóra.
Illeszkedni kell a liturgiába, sem terjedelemben, sem hangerőben, sem a
szokatlan hangzással nem irritálni az áhítaton résztvevőket, és mégis újat
mondani, elmélyülésre ösztönözni a gyülekezet tagjait. A művészházaspár, a
hegedűs-énekes Gyermán Júlia és az ezúttal orgonistaként bemutatkozó Vedres
Csaba összeállítása szuverén módon oldja meg a feladatot. A nem feltétlenül
vallási tematikájú tételeket (például egy Bach-partita lassú táncdarabját vagy
Telemann hegedűfantáziájának egyes tételeit) új kontextusba helyezik,
megteremtve a meditáció méltó zenei keretét. Vedres Csaba orgonadarabjaiban
ezúttal nem a huszadik század populáris műfajaiból merített motívumokat, hanem –
a lemez másik nagy erénye – régi egyházi népénekeket dolgozott fel.
Ha egy pillantást vetünk az After Crying együttes legutóbbi néhány évére, némi
malíciával akár azt is mondhatjuk: Vedres Csaba a világkarrier helyett Pécset
választotta.
Úgyhogy becsüljük meg.
Schiszler Katalin