Vedres Csaba: Könnyűzene-e a rockzene?
Részlet a szerző kéziratban lévő könyvéből
Echo, 2005/2. (május)

Megjegyzés: a könyv 2006 júniusában a Kairosz kiadó gondozásában „Mi az, hogy könnyűzene?” címmel megjelent.

Vizsgáljuk meg, hogy a beatzene és a rockzene azonos-e a „könnyűzene” fogalmával. Érdemes e két műfajt együtt tárgyalni, mégis külön-külön kell őket megnevezni, mert bár a könnyűzene-komolyzene szempontjából mindkét műfaj szinte azonos tulajdonságokat mutat, eredetük és keletkezési idejük nem egészen azonos. (A popzenével és a frissebb irányzatokkal két okból nem kívánok foglalkozni: a popzenére nem különösebben jellemzők a művészi törekvések, a legújabb irányzatok pedig jószerével áttekinthetetlenek.)

Körülbelül 1953-ban indult el a rock and roll mint táncőrület. (Az „egyslágeres” Rock around the clock/Rock éjjel-nappal- elméletekkel szemben Wicke sokkal árnyaltabb képet ad erről az időszakról.) Ez a műfaj a maga minden sajátos vonásával együtt, a tánczene kategóriájába sorolható. 1962-ben a Beatlessel azonban új zenei stílus születik, amelyről szinte semmit nem mondunk el azzal, ha azt állítjuk: újabb „könnyűzenei” irányzat. Az 1960-as évek végén jelentkező rockot (amely a beat egyik keményebb ágaként tűnt fel először) pedig már nyugodtan nevezhetjük korstílusnak is. Nem „könnyűzenei korstílusnak”, sem a „könnyűzenében bekövetkezett forradalomnak”, hanem korstílusnak. Azt a zenei stílust ugyanis, amely utólag „rock” gyűjtőnéven a tánczenétől (rock and roll, twist) a világi dalokon át (például Beatles) az avantgárd művészi törekvésekig (Pink Floyd, King Crimson) a klasszikus zenével való szimbiózisig (ELP, Yes), sőt egészen a liturgikus zenéig (az úgynevezett „egyházi könnyűzenéig”) eljut, nehéz lenne kevesebbnek nevezni, mint korstílusnak, lévén felöleli az ember zenével való viszonyának minden területét: a füstös szórakozóhelyektől a stadionokon és koncerttermeken át egészen a templomokig. Az sem kevésbé fontos, hogy a rock és származékai az összes létező zenei stílussal képesek szimbiózisba lépni, a távol-keleti népzenéktől kezdve a klasszikus zenén át a jazzig, sőt: a gregoriánig. S itt álljunk meg egy pillanatra! Nem azt állítottam, hogy ez jó. Azt sem, hogy bele kell törődnünk abba, hogy a rock mindent „bedarál” a maga világába, csupán annyit: sokkal több, mint „könnyűzene”, mert korstílus. Számtalan könyv foglalkozott részletesen és kimerítő alapossággal a rock and roll, a beat, a rock születésével, annak okaival, e jelenségek eredetével és működési mechanizmusával. Számtalan visszaemlékezést olvashatunk a műfaj születésének itthoni körülményeiről is. Ezek vizsgálata nem ennek a könyvnek a feladata. Egyetlen szempontból vizsgáljuk csupán a beatet és a rockot: e két, lényegében összetartozó jelenség mennyiben rokon az úgynevezett „könnyűzene” jelenségével?

Ha valaki arra kíváncsi, hogy hogyan születik egy „könnyűzenei termék”, annak érdemes elolvasnia Oldal Gábor Zene futószalagon című könyvét. Megismerkedhet a szórakoztatóipar világával, a „mi muzsikus lelkek, mi bohém fiúk” kipusztíthatatlannak tűnő feelingjével, menedzserekkel, üzleti titkokkal és fogásokkal, és sok minden mással. Volt azonban valami, amit akárhogy kerestem, sehogy se találtam meg ebben a könyvben. Azt a jelenetet, amikor négy-öt embertelenül dühös és feszült fiú összeáll egy pincében, és elhatározzák, hogy írnak egy operettet. Nem véletlenül nem találtam. Kezdetben a beat, később a rockzene egészen másként született. S már most érdemes tisztázni magunkban egy óriási különbséget. Az I can’t get no Satisfaction lehet, hogy barbár. Lehet, hogy primitív. Lehet, hogy ijesztő és agresszív. Csak egyvalami biztos: az, hogy nem „könnyű”. Véleményemmel nem vagyok egyedül. Sebők János a magyar rock történetét összefoglaló és elemző művében már rámutat erre a tévedésre. „Magyarországon a rockzene sokáig (és sokak szemében még ma is) csupán egyike volt a szórakoztatózene divatirányzatainak és fogalmát ma is hol a hagyományos tánczenével, hol a könnyűzenével, sőt olykor még a jazz-zel is azonosítják, s ennek megfelelően kezelik.” Már a kortársak is tudták, hogy másról volt szó. A Beat című könyvből idézek (1969): „Az igazi beatzenére táncolni is lehet, bár alapjában nem tánczene. Az újat a régivel szemben mindeddig egy-egy újabb tánc jelentette, ami magával hozta a ritmus, néha a hangszerek vagy a zenei stílus megváltozását is. Ez alkalommal – és ez kezdetben fel sem tűnt – a zene és a szöveg változott, de beattánc sehol sem létezett.” Wicke professzor sem beszél könnyűzenéről, hanem a beatet „kulturális önkifejezésként” aposztrofálja. Hasonlóképpen látja Földes László (Hobo) is: „A rockzene, vagy akkortájt a blues egy generáció művészi eszköze volt ahhoz, hogy kifejezze magát. (...) Természetesen nem minden rockzenész volt igazi művész és a rock sem kizárólag ilyen zenékből állt és áll.” Talán összegezzük ezeket a véleményeket Ungvári Tamással: „A beatsláger eleve több akart lenni, mint pusztán szórakoztató muzsika. Zenéjével kapcsolatot akart teremteni az emberek között. Közösségteremtő ez a hatás, összeforrasztja azokat, akik élvezőjévé szegődtek.”

Hogyan születik a rock?

Az ismert, hozzáférhető visszaemlékezéseken túl szeretném a saját tapasztalataimat is összefoglalni, elsősorban a „könnyűzene” vádjának szempontjából. Az elmúlt húsz évben több mint tizenöt zenekarnak voltam a tagja vagy vezetője. Mindjárt maga a zenekar-alapítás nem üzleti szempontok, hanem barátságok, ismeretségek, s a közös zenei ízlés alapján történik. Az emberben valamilyen megnevezhetetlen feszültség van jelen, amely arra ösztönzi, hogy másokkal együtt végre „kimondja az igazságot”, végre „igazi zenét csináljon”, végre egyszer „kitombolja magát”. A tagok nem „könnyűzenei” együttest, hanem együttest alapítanak, nem „könnyűzenét” játszanak, hanem magát „a” zenét játsszák. Természetesen mindenki szeretne híres és befutott lenni, de nem hiszem, hogy ez egy fiatalokból álló vonósnégyes vagy kamarazenekar esetében másként lenne. Ha az együttes fellépési lehetőséghez jut, esze ágában sincs a közönségét „szórakoztatni”. Egy közös rítus: az „értünk egymás nyelvén” rítusa zajlik, zenekaronként más gesztusokkal, más öltözetben, más közös jelszavakkal. A „csak szórakoztatásra szánt zene” céljából összejött együttesek másként alapítottak zenekart, másként öltözködtek, másként kommunikáltak a közönséggel, ám az ilyeneket (legalábbis az 1980-as években még mindig) megvetés sújtotta a rock világában. Közönségként az ember ugyanazt éli meg: rockkoncertre nem szórakozni jár, hanem kitombolni magát, vagy ha más típusú zenekarról van szó: a közös gondolkodás és szellemi élmény kedvéért. A rock tehát, mélyrétegeiben, nem feltétlenül üzleti indíttatású, és születésekor minden, csak nem „könnyűzene”. Mielőtt elfogultsággal vádolna bárki is, le kell szögeznem: a műfajra a kezdetek kezdetétől rátelepedő üzleti világ mára elérte, hogy a rock iparággá vált, s produkcióinak 95%-a bátran besorolható a „csak szórakoztatásra szánt termék” kategóriába. Természetesen hosszan sorolhatjuk a műfaj negatív jelenségeit és kísérőjelenségeit egyaránt: a hatalmas hangerőt, a kábítószer-fogyasztás gyakoriságát, a koncerteken előforduló botrányokat, a manipulatív tendenciákat, a felületességet, a szakmai igénytelenséget, és így tovább. Mégis, akár a jazznek, úgy a rocknak is vannak és voltak kifejezetten művészi igényű, művészi céllal és művészi kivitelezéssel készült darabjai. Ezeket vagy a forrásvidéknél találjuk meg, ahol az üzleti világ még nem tudott termékeket készíteni belőlük, vagy a teljesen tudatosan művészi célkitűzéseket szemük előtt tartó alkotóknál és előadóknál. Ez utóbbiak az art-rock kategóriájába sorolhatók, amelyet a sok hasonlóság ellenére sem érdemes egy kalap alá venni a progresszív rockkal. Egészen különleges tisztaságot, szépséget, és egy-szerűséget találhatunk néhány kiemelkedően tehetséges szerző, előadó esetében. Simon and Garfunkel: Scarborough Fair, Suzanne Vega: Tom’s Dinner, Illés: Emlék M.-nek, Kex: Család, Beatles: Let it be, és még hosszan sorolhatnánk azokat a műveket, amelyeknek érzékenységét, eredetiségét a slágeriparosok sohasem lesznek képesek utolérni.

Egészen különleges építkezést, olykor még fenségességet is megtapasztalhatunk az art-rock irányzat egynémely darabjánál. A „könnyűzenét” ért minden jogos bírálat érvényét veszíti például (sok példát sorolhatnék!) az ELP Trilogy című darabjával szemben. Ez a mű jócskán túllép a dalformán, nagyszerűen alkalmazza az ellenpontot, minden szólam egyenértékű, az egyes muzsikusok felkészültségéhez, virtuozitásához kétség sem férhet, a tematikus kidolgozás mesteri szintű, téma és forma nagyon szoros, mély összefüggésben áll egymással. Atonalitást föllelhetünk Zappánál, a King Crimsonnál egyaránt, szigorúan tematikus szerkesztést a Gentle Giant-nél Weberni töredezettséget az Art of Noise-nál, imitációs technikát a Chase-nél, augmentációt és diminúciót szintén a King Crimsonnál, világszínvonalú vokált a Yesnél, minden ízében eltalált, ragyogó dramaturgiájú operát Webbernél, repetitív zenei építkezést Laurie Andersonnál, szimfonikus zenekari hangszerek használatát (méghozzá értő használatát) a Sky-nál, és még nagyon hosszan folytathatnánk a sort. (Ezeket a megoldásokat a könyv végén, kottapéldákat mellékelve mutatom be.) Ami a legfontosabb: ezekben a művekben a rock mint élő zenei köznyelv jelentkezik, s nem mint a szórakoztatás eleme, még kevésbé mint művészi engedmény. S ez az, amit az első szintetizátor-akkord meghallásakor könnyebb egy „á, ez könnyűzene!” felkiáltással elintézni, mint végighallgatni a darabot, amely esetleg nyugtatanító hatással lenne a komolyzene-könnyűzene kettőségét axiómaként elfogadó személetünkre.

Mindez nem az én felismerésem. Hauser Arnold már 1974-ben világosan látja: „Az eredeti popzenészekhez (ő nem a Boney M.-et érti ezen, hanem a pop-art zenei szárnyát – V. Cs.), akik még nem alkottak különálló csoportot, hamarosan csatlakoztak – népi elemeken kívül – avantgárd ambíciókat tápláló hivatásos muzsikusok is; ők a műveltségi elithez húztak akkor is, ha történetesen nem onnan származtak. Tehetségük gyakran átlagon felüli volt, és nemegyszer tudatosan, hozzáértően fejlesztették tovább a jazz technikai vívmányait és a késő romantikus stíluson túlmutató haladó irányzatait olyan célok szolgálatában, amelyek jócskán meghaladták a szórakoztató zenéét.” Ugyanezt természetesen észrevette Ungvári Tamás is: „A concept-albumok a rock változását jelzik. A szórakoztató és a tánczenei stílus után ez az önállósodás végső foka. (...) A concept a komolyzenével kél versenyre és nem vállalja a szórakoztatás napi feladatát.”

Zárjuk ezt a fejezetet Báron György szomorú végkicsengésű, de rendkívüli tisztánlátásról tanúskodó soraival: „Az ideológia-ipar és a fogyasztói piac (...) a megmaradt nonkonform kisebbséget a perifériára szorította. A mai diszkó-klubokban világszerte játszott tánczene már semmivel sem jobb, mint a beat előtti korszak parkett-muzsikája, bárha annak technikai újításaiból sokat átvett. Semmiféle közösségi tartalmat nem képvisel, a nemzedék egy része ezt ismét a komolymuzsikában, a jazzben s az ehhez közelítő ‐ a beat örökségeként ránk maradt – avantgárd rock-muzsikában, vagyis a kisebbségi kifejezési formákban találja meg, amely természetesen ugyanúgy nem modern népzene, ahogy a diszkók fantáziátlan rágógumi-zenéje sem az. Ipari termék az egyik, exkluzív művészet a másik. Művészet és popularitás pillanatnyi illúzión alapuló egysége ismét kettévált.”

vissza