Észak-Magyarország, 1991. november 12.
Amit az együttesről előzetesen tudni kell: profi zenészekből áll, fővárosi illetőségűek, hol trió, hol pedig kibővített felállásban szerepelnek. Zenéjükben a kortárs zene elemeit ötvözik a dzsessz motívumaival. Azt hiszem, nem hagytam ki semmit.
Miskolcot a trió látogatta meg, őket meg körülbelül ötven ember. A három zenész udvariasain köszöntötte a megjelenteket, majd minden különösebb hűhó nélkül játszani kezdtek. Vedres Csaba zongorán és szintetizátoron, Vinkler Balázs trombitákon és néha szintetizátoron, Pejtsik Péter pedig csellón.
Hiszékeny ember lévén, az első öt perc utáni azt hittem, vége a bemelegítésnek, és jön az, ami a beharangozóban meghirdettetett, értsd: a kortárs zene és a dzsessz ötvözete. De nem. Még öt perccel később már azzal kiegyeztem volna, ha legalább az egyikből felvillantanak valamit. Nemrégiben egy olyan buliba csöppentem, ahol öt ember rászabadult mindenféle hangszerekre, dévajul „önmegvalósított”, fújt, ütött, pengetett. Valahogy ilyen kakofóniának tűnt néha az After Crying is. Az is igaz, az a másik zenélés valamivel durvább volt, mert utána a közreműködők meg is magyarázták, mit csináltak.
Szóval keresgéltem a rendszert, valami vázacskát, de nem ment. Külön-külön mind a hárman tetszetősen zenéltek, különösen Pejtsik Péter az ős-Colort idéző csellójátéka tudott megragadni, de a három hangszer úgy együtt valahogy csak nem akart összeállni. Ha jól számoltam, talán három szám hangzott el az első részben, amiben volt minden, ami valahonnan ismerősen csengett, többek között Purcell-től, Handeltől, Muszorgszkijtól, Bartóktól, Rick Wakeman-től, Keith Emersontól és Ennio Morriconetól.
A második részre valahogy már nem is akaródzott bemenni. Különösen azok után, hogy énekelni is hallottam őket. Azonban a srácokkal történhetett valami, mert kategóriákat fejlődtek a félórás szünet alatt. Bár Vedres Csaba még mindig feleslegesen és öncélúan trillázgatott a zongorán, hosszú percekig, de határozottan kezdett körvonalazódni a számokban némi tudatosság, már a három hangszer együttese sem volt bántó, sőt, néha kifejezetten kellemes. Az utolsó szám pedig maga volt a telitalálat. Még azt is meg tudtam bocsátani, hogy énekesi képességük messze elmarad hangszeres tudásuktól.
A három zenész valóban profi. Mindegyikük rengeteget tud saját hangszeréről, amolyan minden jó, ha jó a vége alapon egészen kellemes összbenyomásaim maradtak a trióról, de azt még most sem vagyok hajlandó elhinni, hogy a szerzemények nem spontán ujjgyakorlatok összege, hanem tudatos komponálás eredménye. Bár alighanem bennem lehet a hiba, mert ahogy észrevettem, a közönség túlnyomó része teljesen elvarázsolódott.
—bg—
vissza