Kávészünet
Gondolat Városi Televízió, Szentendre
2004. június 16. riporter: Andrási Kata
 

– A Kávészünet mai vendége Vedres Csaba zeneszerző, zongoraművész, kántor – és azt hiszem, még elég sokáig lehetne sorolni, hogy mi mindennel foglalkozik... Üdvözlöm, jó napot kívánok!

– Jó napot kívánok!

– Kezdjük a műsor elején az élete elejével! Mikor és hogyan kezdett el foglalkozni a zenével?

– Igen... Szüleim énektanárok voltak. Édesapám már meghalt, édesanyám még él. Rendszeresen jártunk az Erkel Színházba, az Operába, a Zeneakadémiára, volt otthon zongora, tehát megvolt a megfelelő háttér ehhez induláshoz.

– Ahogy szokták mondani, már az anyatejjel szívta magába...

– Igen, igen...

– És mikor kezdett el zongorázni?

– Harmadikas voltam az általános iskolában, de nem vettem igazán komolyan. Más dolgok érdekeltek akkoriban...

– Igen, ez a kötelező... anyuka azt mondta, hogy zongorázni kell, és akkor eljárunk a zeneórákra meg a szolfézsra... S mikor mikor történt meg az a felismerés, hogy ez érdekes, és lehet csinálni?

– Hát ez hosszú történet... Először a rockzene érintett meg, már az általános iskolában csináltam rockzenei formációkat, s aztán az, hogy zeneszerző leszek, csak jóval később derült ki, egy olyan... jó 15 évvel később. A Madách Gimnáziumba mentem először irodalmi-drámai szakra és utána egyszerre jelentkeztem a konzervatórium zeneszerzés szakára és az ELTE tanárképző magyar-történelem szakára. Amikor válaszúthoz érkeztem, akkor világos volt, hogy a zene lesz az én utam.

– Tehát az irodalom helyett inkább a zene, egy másik művészeti ág?

– Igen, bár nagyon sok hasznát veszem annak, hogy az irodalmi meg a történelmi háttér nem ismeretlen számomra, hiszen gyakran kerülök akár a színházzal, színházi zenékkel, feldolgozandó versekkel kapcsolatban olyan helyzetbe, hogy ezekre az ismeretekre szükségem van.

– És a rockzenétől hogyan jutott el a komolyzenéig, aztán ugye jött az After Crying zenekar, amely talán ennek a kettőnek az ötvözete?

– Hosszú út volt. Először a keményebb, lázadóbb rockcsoportok érdekeltek, a Beatrice, a Hobó, a P. Mobil, ugye akkor ez voltak a fiatalkoromnak a legjellegzetesebb három csapata, később az Emerson, Lake & Palmer, a King Crimson kapcsán egyre inkább a bonyolultabb zenék felé vonzódtam, és hát a konzervatórium zeneszerzés szakán meg csak komolyzenék voltak. És ott találkoztam Pejtsik Péter csellistával, és mind a ketten azt gondoltuk, hogy az, ami ma a kortárs zene, az nagyon életidegen, nagyon emberidegen, és azt kéne alakítani, meg kéne próbálni alkotni valami olyan kortárs zenét, amely hallgatható és örömtelien hallgatható a mai emberek számára.

– És így indult el aztán a zenekar?

– Igen. Először csináltunk egy alapos vizsgát: meghallgattuk az összes kortárs jeles zeneszerzőt és természetesen mindegyik hatott ránk, de azt éreztük, hogy ez abszolút nem a mi utunk és azon gondolkodtunk, hogy annak idején, amikor az emberek Bachot, amikor a kortársai hallgatták (de még jobb példa volna mondjuk Telemann), aztán Beethoven, amikor kortársként hallgatták, akkor ők nem  komolyzenét hallgattak, hanem zenét hallgattak. Tehát akkor az nekik nem egy kulturális erőfeszítés volt, hanem egy fantasztikus nagy élmény, hogy az ő érzelmeiket kifejezik. Én a mai kortárs zenével kapcsolatban ezt nem érzem, illetve a legnagyobb részével kapcsolatban nem érzem, és amikor az After Cryinggal komolyzenei kidolgozásmódban kezdtünk el a rock nyelvén beszélni, akkor született egy sajátos elegy, amely találkozott a közönség tetszésével is.

– És hogy lehet megtalálni az arany középutat?

– Ez egy nagyon küzdelmes dolog... nagyon szakmai nyelven tudnék csak róla beszélni, amivel nem akarom untatni a nézőket. Tulajdonképpen egy olyan absztrahálást próbáltunk megcsinálni, hogy néztük azt, hogy például a klasszikában vannak teljesen tipikus zárlatok. A rockzenében is vannak teljesen tipikus zárlatok. Megnéztük azt, hogy ha szólógitár helyett cselló játssza a teljesen tipikus rockzárlatot, akkor mi születik. És azt gondoljuk, hogy egy kortárs zene született ebből.

– Igen, van egy-két hasonló zenekar, pl. az Apokalyptica, ők Metallica-darabokat dolgoznak föl hegedűvel, csellóval... Az is egy hihetetlenül érdekes hangzás, amikor egy nagyon kemény zene megszólal ezekkel a hangszerekkel, valami gyönyörű.

– Igen. Ezeket folyamatosan figyelemmel kísérem, és azt gondolom, hogy ez a trend jelen van a világban, és az emberek nagyon is fogékonyak a kortárs zenére, csak arra a fajta avantgarde kortárs zenére nem fogékonyak, amely szerintem emberidegen – nem tudok másképpen fogalmazni.

– Igen, hát elég érdekes egy-két ilyen kortárs zenei mű... nem tudom, biztos annak is megvan a szépsége. Az After Cryingnak milyen sikerei voltak, meddig élt, meddig tartott, miért lett vége?

– Én az After Cryingban 1987-től 1994-ig voltam, addig vezettem a zenekert, utána kiléptem belőle, a zenekar azóta is egzisztál, sőt azóta sikeresebb is, mint amikor a tagja voltam. Voltunk Kanadában, Izraelben, Nyugat-Berlinben, Spanyolországban, Portugáliában, Angliában, sok helyre eljutottunk, és ezek sikeres dolgok voltak, de legsikeresebb koncertjeink azok voltak, amikor King Crimson-bemutatókat tartottunk, kvázi komolyzenei bemutatókat, tehát egy az egyben „leszedtünk” egy lemezt, úgy, ahogy volt, hangról hangra, és azt előadtuk, és az nagy reveláció volt a maga idejében, mert hát nem nagyon hitték, hogy az eljátszható magyar zenekarral.

– És miért szakadt meg a kapcsolata az együttessel?

– [itt egy rövid rész hiányzik] ...sok ilyen elképzelésem volt. És hát persze a másik része emberi súrlódásoknak a sorozata, amelyek azóta begyógyultak, tehát szent a béke, de ha ma beszélgetek bármelyikükkel, akkor is érezzük, hogy egész különböző irányvonalat gondolunk, csak mivel nincs már a szorítás, hogy közös hajóban evezünk, ezért ez nem vezet súrlódáshoz.

– S honnan jött a zenekar neve? Talán az alkotó folyamat végét jelzi (ugye after crying – sírás után), vagy valami más?

– Ezt a nevet én találtam ki a 47-es villamoson, amikor befordult a Móricz Zsigmond körtérre – egészen pontosan emlékszem [nevetnek] Egy olyan időszakon voltam akkor túl, amelyik nagyon depressziós volt és valami újnak, tisztának a közeledtét éreztem, hogy lelkileg egy jobb időszak fog következni, és akkor kattant be ez a név angolul, és szerencsére Péternek és az Egervári Gábornak is tetszett és hát így lett ez a név.

– Az After Crying után következett a Townscream. Mikor alakult meg ez az együttes, meddig volt a tagja, mennyire hasonló a két zenekar egymáshoz? Aki hallotta mindkettőt, bizonyára tudja, de elképzelhető, hogy vannak olyanok is, akik nem hallották.

– A Townscream 1995-től 1999-ig működött, ebben is voltak vonósok, volt benne csellista és bőgős, azonkívül dobos és billentyűs. Összességében egy nagyon-nagyon peches zenekar volt. Amikor végre találtunk próbahelyet, akkor nem volt koncert, amikor végre meglett a koncerthelyünk, akkor nem volt próbaterem, amikor összejött a cucc, akkor nem volt egyik sem, s végül... hát felőrlődtünk ebben a kilátástalannak tűnő küzdelemben.

– Meséljen egy kicsit a zeneszerzésről! Hogy kezd neki egy ilyesfajta alkotófolyamatnak? Lehet-e egyáltalán általánosságokról beszélni?

– Többféle mód is van, amelyik az emberből kiváltja az ihletet. Az egyik az az, hogy van egy bizonyos hangszeres elképzelésem, ami izgat, és szeretném hallani azt a zenét. S bemegyek a zenei könyvtárba, otthon előveszek minden elképzelhető CD-t, és hallom, hogy ez is nagyszerű, ez fantasztikus, ez meg nem az, nem akar megszólalni, és ez a fajta bosszankodás és elégedetlenkedés végül kiváltja belőlem azt, hogy zenét kezdek írni, tehát annyit töprengek rajta, annyiszor körüljárom a témát. A másik fajta az, amikor emberek katarzist okoznak, megrendülést. Amikor valamilyen nem várt jó dolgot tesznek velem, nagyon mélyen megrendít és fölkavar, de alapvetően azt gondolom, hogy a Jóisten a forrás, és belőle töltekezem, tehát nem gondolnám, hogy belőlem zenék jönnek, én inkább egy transzferállomásnak tartom magam, akin keresztül átjönnek ezek az inspirációk, és amióta ez nem módszer, hanem tulajdonképpen egy gondolkodásmód, és hit-mód, amióta így gondolkodom, azóta nem ismerem azt, hogy zeneszerzői válság. Végtelen gazdag a tárház, úgyhogy... szóval, ez nagyon tud inspirálni.

– Arról, azt hiszem, többet hallottunk, hogy költők, írók hogy dolgoznak, pl. fölállnak vagy nem, vagy odaülnek az íróasztalhoz és addig írnak, amíg a legutolsó pontot nem teszik a mondat végére. Ez Önnél hogy működik?

– Változik. A korral együtt az ember lassan megtanulja, hogy melyik az a zeneszerzési gyakorlat, mód, amivel a leghatékonyabban tud dolgozni. Egészen másképpen írok színházi zenét, ahol alapvetően a megrendelő rendezőnek az elképzelése váltja ki az ihletet (illetve ebben azért nagyon sok szakmaiság is van), meg egészen más az, amikor egy belső inspirációról van szó. Mostanában kezdtem arra áttérni, mivel egészen pocsék a memóriám, hogy az ihletet hagyom nagy svungokban hatni magamra. Tehát mondjuk eszembe jut egyszerre 25-30 ütem, amit azonnal lezongorázok, akkor nem bosszankodom amiatt, hogy a negyedik ütem nem tökéletes, hanem hagyom-hagyom-hagyom, hogy menjen, amíg az első svungja tart, utána, mikor már tudom, hogy elmúlt, akkor kidolgozom azt a részletet, és már az a szakmai része. Hát ezek a zeneszerzés legszebb pillanatai...

– Tehát először zongorán, aztán kerül a kottára.

– Igen, de egyre gyakrabban van az, hogy a fejemben szólalnak meg dolgok, és mostanában már nagyon sokszor előfordul, hogy a zongora vagy a szintetizátor kifejezetten akadályoz a munkában. Tehát először inkább megpróbálom a mű teljes vázát fölrakni, és akkor utána inkább ellenőrzöm vagy kidolgozom a billentyűs hangszeren.

– Szóba kerültek a színházak. Milyen színházaknak, milyen darabokhoz írt zenét?

– Dolgoztam a Vígszínházban, a Budapesti Kamaraszínházban, dolgoztam a Nemzeti Színház stábjával, dolgoztam Veszprémben, Nyíregyházán, Debrecenben, Egerben – hosszan sorolhatnám. A számomra legkedvesebb darabok talán a budapesti R.S. 9 Színházban születtek, ott hihetetlenül jól megértem magam a két rendezővel.

– Ez nem is az a hagyományos értelemben vett színház...

– ...igen, az egy alternatív színház. És Szombathelyen a Ludi Savarienses sorozatnak a három éve az, ami kedves számomra. Az tulajdonképpen egy történelmi karnevál, amelyre évről évre születik egy színdarab. Ezek szabadtéri előadások, egy-egy előadást 4–5000 ember láthat és hát ott bizony, ott a három év alatt kellett írnom ókori zenét, középkori zenét, modern zenét, mai darabot, tehát ott az tényleg egy hatalmas vizsga volt, hogy körülbelül mire vagyok képes és mire nem.

– Ez egy fantasztikus munka lehetett.

– Fantasztikus, így van! Nagyon jó volt.

– Meg szokta hallgatni a színházakban a premieren, esetleg később, hogy a darabok hogy szólalnak meg?

– Változó.

– Nincs rá idő, vagy talán inkább olyan érzések jönnek föl Önben, ami miatt nem vagy igen?

– Volt olyan eset, hogy annyira durván belenyúltak a zenébe, hogy azt éreztem, hogy nem éri meg most ezzel vitatkozni meg felidegesíteni magam, hanem egyszerűen azt mondtam, hogy ezt befejeztük és akkor nem mentem el a premierre, de ilyen kevés volt, inkább, mivel négy gyermekem van, azért mondjuk egy nyíregyházi bemutatóra nagyon nehéz eljutni, pedig nagyon szerettem volna látni azt az előadást. Tehát inkább idő.

– Ez meglepett engem, hogy mondta, hogy belenyúltak a zenéjébe. Ez talán hasonlóan működik, mint a forgatókönyvírás, hogy van egy forgatókönyv, és a rendező, producer attól függően, hogy mire van szükség, ezt átírja, tehát ez így működik egy darabnál is, vagy ez csak egy kivételes eset?

– A rendezők majdnem minden alkalommal belenyúlnak a színházi zenébe és ezt 95%-ban nagyon helyesen teszik. A zeneszerző otthon elképzeli a darabot. Én is rendszeresen esem abba a hibába, hogy az egész színpadi szituációt én akarom megzenélni. Na most ebből az történik, hogy születik egy jó darab, ami ott hallgathatatlan, mert hát ott van a színész, a világosítás, a díszletek, a kellékek... nagyon fura módon működik a színházi zene. Néha beviszek pl. Galambos Péterhez – vele nagyszerűen tudok dolgozni – egy zenét, „Csaba, sok.” a szintetizátorban ott vannak a sávok „sok”, még egyet kikapcsolok, „sok, sok, sok”, a végén marad belőle egy ketyegés, és a darabban meglepődve látom, hogy működik. Ha ez egyetértésben, vitában történik, akkor persze, akkor nagyon szeretem, de amikor egy olyan dolog, például egy nagyon kellemetlen élmény volt, amikor azt mondták, hogy egy „l'art pour l'art"-szerű darabot szeretnének csinálni, amihez óriási kedvem lett volna, és a végén lett belőle egy kommersz musical, az egy borzalmas érzés volt. Már alá volt írva a szerződés, határidők voltak, tehetetlen voltam. Vannak ilyen kellemetlen esetek is.

– A történeten kívül a színészek személye esetleg befolyásolja-e az alkotómunkában?

– Ők nem. De ez talán inkább az én munkamódszeremnek a hiányossága. A színészeknek, tehát minden egyes színésznek külön koncepciója van a darabról és ezt lehetőleg egy próbán öt vagy hat színész egyszerre szeretné megosztani, hogy ide milyen zene kéne, úgyhogy ezekből a helyzetekből nagyon hamar megtanultam kimenekülni, és én csak a rendezővel beszélek meg mindent. A rendező egy bizonyos zenére ötször mondja azt, hogy nem jó, akkor megcsinálom hatodszorra is. Tehát abszolút alávetem magam annak, amit ő kér.

– Tehát talán a zene, a zeneszerzés is olyan, mint a foci, hogy Magyarországon mindenki ért hozzá? Vagy legalábbis azt gondolja?

– Hát...

– Na persze csak addig, amíg nem kell csinálni, csak tanácsokat adni.

– Igen, igen. Sokszor voltam ilyen helyzetben. A rendezőknek a legnagyobb része egy sajátos érzékenységgel bír a zenéhez. Tehát kifejezetten jó ötleteket szoktak adni, csak egy intelligens rendező érzi a határokat, azt mondja, „bocs, hogy beleszólok, én ide csellót képzeltem el és nem hegedűt”, „hm, nem rossz”, de utána már hagyja, hogy megcsináljam, tehát nem ad még témát is.

– Beszélt az imént egy kellemetlen élményéről. Melyik volt a legkellemetlenebb, amely a zeneszerzés folyamán felmerült Önben?

– Ez, amikor a l'art pour l'art darab helyett lett az a musical. Borzasztóan szégyenkeztem miatta. Az egy szörnyű helyzet volt. Nagy szerencsémre a darab nagyon hamar megbukott, mert hát mivel én képtelen vagyok musical-zenét írni, soha nem szerettem ezt a műfajt, de mégis ezt erőltették, ezért sem l'art pour l'art nem lett, sem musical nem lett, úgyhogy a kettő között belehullt a semmibe.

– És vajon ilyenkor nem kérdezik meg, hogy „adod-e még a nevedet, kedves Csaba, ahhoz, hogy átírtuk a darabodat teljesen”, vagy abszolút figyelmen kívül hagyják és átírják. Merthogy az már nem az Ön munkája?

– Igazság szerint... szóval, az ilyen helyzetekből inkább ki szoktam menekülni, illetve megpróbálom őket megelőzni. Ez már azért jó régen volt és egy nagyon komoly szűrőn mennek keresztül nálam a darabok. Soha nem mondok igent, amíg még nem olvastam a szövegkönyvet, utána leülök a rendezővel, hogy mit akar, és csak utána mondok neki igent.

– Váltsunk egy kicsit nagyobb ugrással témát. Ha jól tudom, akkor a Péter-Pál templomban kántorként is közreműködik. Hogyan akadt rá erre az állásra, miért vállalta el, mit jelent ez Önnek?

– Nagyon-nagyon sokat jelent. Tulajdonképpen helyettese vagyok Tardy Gergely kántor úrnak (természetesen nem urazzuk egymást, nagyon jóban vagyunk). A váci kántorképzőt én már sok évvel ezelőtt elvégeztem, de nem gondoltam volna valamikor, hogy a kántori diplomámat hasznosítani fogom, és itt egy nagyon-nagyon jó, nagyon lelkes és befogadó egyházközségre találtam, ahol nagyon sok sikerélményem fűződik hozzá, és nemcsak nekem, hanem a feleségemnek is. Másrészt pedig a liturgia olyan, mint a bor, mint az igazi. Amikor az ember még csak úgy felületesen kóstolgatja, még nem érzi az igazi ízeit, és aztán a folyamatos munkában jön rá arra, hogy ez egy mennyire gazdag világ, és ebbe én nagyon-nagyon beleszerettem. Nagyon-nagyon szeretem! Mindaz, ami esetleg kívülről fölöslegesnek, pompának, pocsékolásnak, ilyesminek látszik, az számomra inkább egy olyan, mint hogy valakit nagyon megbecsülünk. Ahogy az ember a kedvesét nem egy rágógumival köszönti fel, hanem egy gyönyörű csokor virággal, pedig az a virág is el fog hervadni, valami ilyen fajta tiszteletnek látom az ember részéről a liturgiát. Ennél ez a dolog, ez a kérdés bonyolultabb, de azt hiszem, hogy nem mennék bele.

– Ez kikapcsolódást, feltöltődést jelent Önnek, hogy ezt a munkát végzi?

– Kikapcsolódást semmiképpen, mert a kántori munkának a kisebbik része az, hogy orgonán játszom, a nagyobbik része az, hogy éppen hányan vannak a templomban, milyen tempóban akarnak énekelni, jó kedvük van, rossz kedvük van, ez is egy nagyon fontos része, és a liturgia nem gépies, tehát minden alkalommal változó, és ezt kiszolgálni, hogy egészen pontosan úgy működjön, hogy amikor a pap befejezi, amikor én befejezem, hogy minden úgy menjen, az egy nagyon komoly odafigyelést igényel. Viszont lelkileg nagyon nagy feltöltődés.

– És mi függ attól, hogy jó kedvük van vagy rossz kedvük van a híveknek? Ez egy nagyon érdekes felvetés, nem is gondoltam, hogy egy kántor figyel erre, egy jó kántor figyel rá, nem mindenki... [nevetnek]

– Hát, mondjuk nagyon sok minden függ az időjárástól, a frontoktól, ez is biztos, aztán vannak kedveltebb ünnepek és nem annyira kedvelt ünnepek, vannak... inkább az egy nagyon érdekes dolog,  hogy milyen az énekes összetétel. Tehát tudom, hogyha azt az x bácsit vagy azt a két x nénit látom, az egy nagyon jó mise lesz. Mert akkor megvannak azok a hangadók, akik miatt a többiek is mernek énekelni, viszont ha ők hiányoznak, akkor az egész egy kicsit bátortalanabb tud lenni.

– Nos, hát köszönöm szépen, hogy elfogadta a meghívásunkat, és remélem, erre legközelebb néhány hónap múlva is sor kerül majd. Engedje meg, hogy átadjam még a Szamos Marcipán egy kis ajándékát.

– Nagyon köszönöm. 

vissza