Nem könnyű a – számomra templomi – zenéről írni, nem az én világom, de érdekel, Vedres Csaba ex-After Crying mit csinál. És megkap a másik muzsikus, Gyermán Júlia szelíd szépsége a CD borítóján. Megkap, és kíváncsivá tesz. Az első hallgatás körülményei nem kedvezőek. Három gyerek zúdul az étkezőbe vacsorázni, látom az arcukon: „Megint ez az apu-féle zene?” De már az első hangok meglepnek: Vedres Intrada című szerzeménye Keith Jarrett-i magasságokba emel. Második hallgatás: késő este van, túljutottunk a közelgő zongoravizsgák okozta feszültségek oldásán, végre csendben, fülemen hallgatóval merülök vissza a zenébe. Szép válogatás. Vedres szerzeményei jól találkoznak a régi nagyokéival (Bach, Telemann, Fauré, Massenet), és jók az arányai a két muzsikus együtt, illetve külön játszásainak is. Felemelő a címadó kompozíció, amely Blanckenstein György ezüstmiséjére készült, és árulkodik a közös játék öröméről is. Lélekbe markolóan hegedül Gyermán Júlia Telemann hegedűfantáziájában, és lenyűgöző szépséges szoprán hangja Fauré Pie Jesu című művében. Ezután következik a számomra legkedvesebb felvétel, amit több alkalommal is hallottam a Budapesti Csellózenekar előadásában: Massenet Thais meditációja. Egyedül a nagy mester, Bach népszerű és sokat játszott d-moll toccatáját nem éreztem szervesen a hanganyagba illőnek, megzavarta az egységet, melyet magamban kiépülni éreztem. A befejezés ismét Vedres Csaba sodró erejű Orgonatoccatája, ami az Intradával együtt jó keretet ad a közben lévő csendes világhoz. Remélem, másoknak is kijut az élmény, hogy a lemez meghallgatása után táncra kél a lelkük.

(Vedres Csaba – Gyermán Júlia: Lélektánc)

vissza