Daloljunk az Úrnak, de hogyan? Szeretettel? Tehetséggel? Művészi igénnyel? Vidáman vagy inkább mélabúsan? Az Ószövetségben több helyen is olvashatunk Izrael házának az Úr előtti énekléséről melyekben sokféle hangszer szerepel: citera, hárfa, csengettyű, sőt cintányér és dob is. Mégis, nap mint nap találkozunk olyan véleményekkel, melyek szerint tiltólistára kéne tenni a gitáros énekeket. A témáról Vedres Csaba zeneszerző-kántort faggattam.

– X. Piusz pápának a liturgikus zenéről szóló enciklikájában az áll, hogy a misén elhangzó zene szent, művészi és egyetemes kell legyen. Ez a hármas követelmény – ha következetesek vagyunk – valóban kizárja a gitáros énekeket a liturgiából?

– Ezekben a rendkívül összetett, liturgikus kérdésekben nem tartom magam sem szakembernek, sem hozzáértőnek. Véleményem ettől függetlenül természetesen van: az Egyház által elfogadott és támogatott zenék legnagyobb része hangszerkíséret nélküli: emberi hangra épül. Azok számára, akik ezt az eszményt követik, egy Mozart-mise legalább olyan kevéssé liturgikus, mint egy "gitáros mise".

– Tehát a gitáros dalok nem felelnek meg az enciklika elvárásainak.

– Ezt nem állítanám. Számos olyan gitáros ének van, amely megállja a helyét a misén. Ilyenek A világnak Krisztus kell, Hála legyen, Csak a csönd, Zúgó szél, Ave világ asszonya, és hosszan folytathatnám a sort. Ezek mind nagyszerűen működő és használható, mai népénekek. Különben sem lehet minden kétséget kizáróan eldönteni egy műről, hogy megfelel-e a hármas kritériumnak. Sőt, jogosan merülhet fel az a kérdés is, hogy a Szent vagy, Uram! énekei mennyire nevezhetők "egyetemesnek". Arról is nehezen lehetne meggyőzni, hogy az olyan sorok, mint például "megölellek, megcsókollak, úgy imádlak nagy lánggal" jobbak annál az egyszerű kijelentésnél, hogy "áldásoddal megyünk, megyünk innen el".

– Túlnyomórészt XIX. századi énekeket éneklünk a misén, melyek már távol állnak a gregoriántól és Palestrinától, de a fiatalok egy részétől is. Nem az élő istenkapcsolatot jelzi, ha egy adott generáció kialakítja saját zenei nyelvezetét a liturgiában?

– Minden nemzedéknek joga van ahhoz, hogy a saját zenei nyelvén fejezze ki istenélményét. Ami a XVII-XVIII. században rendkívül korszerűnek, frissnek hatott, ma roppant kimódoltnak és nyakatekertnek tűnik. Ám amint egy adott kor kifejezésmódja találkozik a liturgiával, rendkívül összetetté válik a kérdés. Megértem az Egyház óvatosságát is, hisz például nincs az a gyönyörű dicsőítő imádság, amire érdemes lenne lecserélni a dicsőség liturgikus szövegét.

– Mi a helyzet a taizéi énekekkel? Lehet-e a "műfaj" a gregorián utóda?

– A gregoriánt egyszeri és megismételhetetlen jelenségnek tartom, a taizéi énekek keletkezése azonban rendkívül fontos dologra mutat rá. Előbb az ima, előbb a közösség, aztán a zene. Ez a zene tehát nem egy szakmai konferencia felülről ránk erőltetett eredménye. Talán éppen ezért fogadja olyan jó szívvel fiatalabb és idősebb egyaránt.

– A taizéi dalokra ez valóban elmondható, de a gitáros énekekre általánosságban már nem. A szélsőséges vélemények meddő harcából mi lehet a kiút?

– Fontos, hogy mi van az egyházzenész szívében. Ha béke lakik benne, a másik hitének őszinte tisztelete, akkor meg fogja engedni, hogy a másik ember Jézus Krisztust a maga módján szeresse. De ne feledjük: nem csak fiatalokon botránkozó idősek vannak, hanem idősökön röhögő fiatalok is. A belső béke titka pedig az ima. Ez tehet képessé bennünket arra, hogy helyes középutat találjunk az igazságosztó apostolkodás és a "mindegy, csak jól érezzük magunkat" két szélsősége között.

Varga Tímea