Valódi, hiteles, elmélyült művészet
Kikötő Online, 2010. október 7.

Vedres Csaba szokásos megnevezése a "komolyzene" felől közelítve zongorista és/vagy zeneszerző, a "könnyűzene" felől viszont jellemzően billentyűs: felfogása szerint azonban ez a két kategória aligha tartható. Ami számít, az egyedül az igényesen művelt, nagybetűs ZENE – függetlenül attól, hogy egy hangversenyterem szimfonikusairól vagy egy fesztivál rockkoncertjéről van szó. Ahogyan pedig a zene a maga egységében is összetett és sokszínű, úgy interjúalanyunkról is folytatható a sor: publikált könyvet, titulálható kántornak vagy egyetemi oktatónak – és ez még mindig Vedres Csaba.

Néhány éve jelent meg a könyve, Mi az, hogy könnyűzene? címmel. Ha lehet erre pár mondatban válaszolni: mi az? Mi indokolta a könyv megszületését?


A "könnyűzene" kifejezés, amely az 1830-as évektől kezdve kezdett elterjedni, néhány évtizeden át jogosan használható volt, hiszen alkotói, művelői és befogadói valóban semmi mást nem akartak, csupán szórakoztatni. A helyzet azonban az igényes jazz muzsika létrejöttével alapvetően megváltozott. Mondhatjuk-e pl. Miles Davisről azt, hogy csupán szórakoztatni szeretett volna? Nyilvánvalóan nem. Amit ő – sok kortársával egyetemben – létrehozott, az valódi, hiteles, elmélyült művészet. Természetesen mindez igaz a rockzenére is, elég csupán a Pink Floyd-ra, a King Crimsonra vagy a Radioheadre gondolnunk. Vagy mit szóljunk például a Dead Kennedy’s együttes "Holiday in Cambodja" c. számához, amely a Pol Pot rendszer borzalmait eleveníti fel? Lehet "könnyű" az ilyen zene? Sok ehhez hasonló kérdés megválaszolatlansága indított arra, hogy végül, közel harminc év tapasztalatait és töprengéseit összegezve könyvet írjak a témában.

Mit lehet elmondani a mai magyar zene – akár "könnyű", akár "komoly" – helyzetéről?

Az ún. "komolyzene" láthatóan válságban van. Ugyanannak a húsz zeneszerzőnek kb. 2-300 darabját játsszák évtizedek óta, az opera-repertoár is rendkívül beszűkült, megmerevedett. Frissítésként kitalálták a "régi zene" irányzatot, ami hozott magával jót is, rosszat is. A kortársnak mondott zeneművek nagy többsége viszont köszönőviszonyban sincs a nagyközönséggel: mindez Monteverdi, Vivaldi vagy Mozart korában elképzelhetetlen lett volna. Meg nem értett zsenik minden korban akadnak, de ennyi?!

A populáris zene pedig képes évről évre csökkenteni a saját színvonalát, ebben a médiának óriási szerepe van. Ugyanakkor rengeteg tehetséges zenekar és szólista bukkan fel újra meg újra, s a mai magyar választékot kifejezetten színesnek, sokarcúnak tartom. Nagy kár, hogy mindarra, ami a populáris zene vonalán igényes, ugyanúgy ráfogják, hogy "könnyű", mint a valóban csak a pénzt hajhászó előadókra. Bikicsunáj és Misztrál: valóban ugyanaz a kategória?

Milyen intézkedéseket lehetne tenni a helyzet javítására zenészként vagy közönségként, esetleg a médián keresztül?

Mindenekelőtt a fogalmakat kellene tisztázni. Nem a köznyelvi szóhasználatra értem ezt, hiszen minden ember úgy tájékozódik a zene világában, ahogy az számára megfelelő. Hivatali szinten azonban érdemes volna átgondolni az elterjedt kifejezéseket: valóban fedik a mai magyar zenei valóságot? Miért "komoly" egy Mozart divertimento, és miért "könnyű" egy gitáros versfeldolgozás? Példaértékűnek tartom a Mezzo televízió munkásságát, jó lenne, ha itthon is létrejönne egy hasonló tv-csatorna.

Mennyiben más a zene szerepe külföldön – értve ezen főként a nyugati országokat?

Hazánkat jelenleg is zenei nagyhatalomnak gondolom, legyen szó akár klasszikus, akár populáris zenéről. A különbséget leginkább abban látom, hogy a Lajtán túl több pénz jut a kísérletezésre, különleges elképzelések megvalósítására. Odakint hónapokig dolgozhat egy-egy lemezen egy igényesebb törekvéseket megvalósítani szándékozó zenekar, idehaza csak a pop-celebeknek volna erre lehetőségük – ha akarnák.

Klasszikus értékeket, igazi mondanivalót közvetíteni akaró zenészként hogyan látja a saját helyzetét, ill. általánosságban véve a művészi igénnyel fellépő alkotókét? Mennyire fogékony ilyesmire a közönség?

Czakó Gábort idézem: "...a gazdaságkori külső, belső és benső migráció kiragadta az emberi személyt kultúrájából. Otthonából, a Rendből, az ő önbecsületét megadó értékvilágából, közösségéből. [...] Mindazonáltal fönnmaradtak, sőt újonnan is szerveződtek s ma is alakulnak kultuszban – közösségben, benső kommunikációban és áldozatban élő csoportok.Jobbára marginalizálva, lappangva, a nevetségesség és az illegalitás tájékán. Csudabogárként, örök vesztesként." Kemény léthelyzet, viszont tiszta állapot. A közönség? Gazdaságkor gondoskodik arról, hogy az emberek a bankhitelek és a sárga csekkek rémületében ne kívánjanak többet, mint hogy a kínjaikat feledjék, szórakozás, kikapcsolódás és bulik révén. Ezen kívül még gondolkodni is? Luxus. Becsülöm azokat, akik ezt a luxust még megengedhetik maguknak, de megértem azokat is, akik hétvégénként "lekapcsolják a villanyt".

Hány zenekarban, formációban játszik jelenleg?

Hegedű-orgona koncerteket tartunk a feleségemmel, Gyermán Júlia hegedűművésszel. Vonósnégyes-zongora felállásban játszunk a Kairosszal. Lovasi Andrással zenélek együtt a versfeldolgozásokat játszó Véletlenben. Régi egyházi népénekek átiratait játszom a Villővel. Ezen kívül kántorkodom a szentendrei Péter-Pál templomban.

Mostanában min dolgozik épp, milyen témák foglalkoztatják?

Immár két éve, hogy életem legfontosabbnak érzett darabján, a Miserere-n dolgozom. Ez az 50. zsoltár feldolgozása, engesztelés az abortusz áldozataiért. Nincs ítélet bennem, csak annyi, hogy "könyörülj".

Műveiben visszatérő téma a vallás, a kereszténység. Miért tartja fontosnak, hogy ez kifejeződhessen a zenében?

"Bolond, bukó, süket világ / faangyal fújja trombitád" – írja Nagy László. A kereszténység nélkül nem sok értelmét látnám a zenének, egyáltalán: semminek. Ez azonban nem azt jelenti, hogy ami nem keresztény, abban ne tudnám föllelni az értékeket. Nyitott vagyok mindenre, kivéve a farizeizmusra, az emberek által alkotott szabályok áhítatos, megkérdőjelezhetetlen tiszteletére. Sajnos a klasszikus zene képviselői közül sokan szenvednek ebben a betegségben. Pedig Horowitz, a valaha élt egyik legnagyobb zongoraművész egyszer ezt nyilatkozta: "Én Horowitz vagyok! És hibázok!"
 

Pálfy Eszter

vissza