– A
Manticornio csapata nevében köszönöm, hogy szakítottál időt erre a
beszélgetésre.– Ez természetes!
– Akkor kezdjük. Téged leginkább az After Crying és a Townscream tagjaként ismerhetünk, de kevésbé szóló-munkásságod alapján. Mesélnél erről a kevésbé ismert szakaszról?
– Jelen időszakban egy vonósnégyessel koncertezem rendszeresen, amelynek KAIROSZ a neve. Zongoraötös formációban játszunk instrumentális zenét. A programunk kb. késznek mondható, de folyamatosan születnek új művek és átdolgozások is (pl. a System of a Down-tól a Toxicity.) A „magánszerzemények" közül a Requiemet és az Órigenész- és zsoltárszövegekre írt Consolatiot – ez egy kórusra írt darab – érzem a legfontosabbnak.
– Úgy képzelem, hogy zeneszerzőként elégedett vagy azzal, hogy 100%-ban a saját zenédet játszod, de azt játszod, amit szeretnél? Úgy értem, hogy szólistaként 100%-ig elégedett vagy a céljaiddal?
– Szép emlékek számomra a szólókoncertjeim, a szólólemezek közül pedig a Zongorazenét érzem a legsikerültebbnek. Hiányérzetem nincs, legfeljebb annyi, hogy a szólókoncertekkel relatíve kevés emberhez jutottam el.
– Mit kaptál azoktól a zenekaroktól, amelyeknek a tagja voltál?
– Bevallom, ezen nem sokat gondolkoztam. Amin egyszer túl vagyok, azt levedlem magamról, mint a kígyó a bőrét, mindegy, hogy zenekarról, vagy éppen saját zeneszerzői korszakról volt szó.
– Kántor is vagy. Mit tudnál erről mondani nekünk?
– A kántori hivatás rendkívül fontos számomra! A zenészek nagyon izgulnak, ha valamilyen híres személyiség előtt kell játszaniuk, akik általában sokkal híresebbek, mint amennyire személyiségek. De létezik-e annál szebb hivatás, mint magának a Jóistennek zenélni? Koncert = verseny. Liturgia = szolgálat. S ez a szolgálat nagyon hiányozna az életemből, ha nem lenne.
– Zenét alkotni vagy üzletet csinálni a zenével...?
– Nincs nagyobb öröm egy jól elkészült darabnál. A szabadságom fontosabb annál, minthogy jól jövedelmező árucikk legyek egy szupermarket polcán.
– Melyik lemezeddel vagy a leginkább elégedett, és miért?
– Mindegyikről vannak kedvenceim, de mindegyikkel kapcsolatban vannak kifogásaim is. Mint említettem, a szólólemezeim közül a Zongorazenét tartom a legsikerültebbnek.
– Kompromisszum mint zeneszerző...?
– Sok rossz példa lebeg a szemem előtt. A rendszeres kompromisszum a zene lassú, de biztos halálát jelenti.
– Hová helyeznéd el magad a zenei stílusok, irányzatok között?
– Kortárs zeneszerzőnek gondolom magam, aki boldog, hogy rendelkezik rockzenei múlttal, de bevallom, manapság ez már nem nagyon foglalkoztat. Akkor érném el a célomat, ha a műveim megszólalhatnának az ún. „komolyzenei" pódiumokon. Ha Verdi ma élne, egészen biztos, hogy a „könnyűzene" kategóriájába sorolnák fülbemászó áriái miatt.
– Hogyan határoznád meg Te magad, hogy mi a progresszív rock (vagy art rock, ahogy tetszik)?
– Az, hogy egy meghatározott zenei időszak (kb. 1969–1976) zenei csúcsterméke, amely fölött mára eljárt az idő. Az a fajta hősi romantika, amely ezeknek a csodálatos daraboknak (pl. Epitaph, Starless, Trilogy, Endless Enigma) alapvető jellemzője volt, mára hiteltelenné vált. A retrót és a régi nagyok eddig kiadatlan felvételeit pedig kiváltképp nem szeretem. Alkotói impotenciát, üzletet, és a jelennel való szembenézésre való képtelenséget látok benne.
– Beszélnél a jövőbeli terveidről?
– Munka a Kairosszal, vonósnégyesek írása, a Requiem befejezése, zongoraverseny, hegedűverseny, s a nagy álom: a Passió.
– Még egyszer köszönöm a beszélgetést. Van még valami, amiről szeretnél beszélni?
– Érdeklődésedet nagyon köszönöm! Csupán egy dologról szólnék még, ha megengeded. Óriási lehetőséget érzek a kortárs zene megújulásában az Arvo Pärt-, Vladimir Martynov-féle vonalon. Ez a két kitűnő zeneszerző nagyszerűen mutatja fel darabjaiban korunk szétesettségét, töredezettségét anélkül, hogy zenéjük hallgathatatlan lenne. Sőt! Éppenhogy gyönyörű zenék!
Üdvözlettel,
Vedres Csaba
2006. január 5., Szentendre
