Interjú Vedres Csabával a Kairosz albumáról, valamint Mi az, hogy könnyűzene? c. könyvéről
Magyar Könnyűzenei és Kulturális Alapítvány, 2006. december 19. Készítette: Zed Zee Zoltán



A zongoraművész, zeneszerző, kántor Vedres Csabát mindig is a zenei sokoldalúság jellemezte, termékeny pályája ennek hű lenyomata. A művészt zenekarának, a Kairosznak a Periferic Records gondozásában frissen megjelent Áldott idő albumáról, valamint 2006-os Mi az, hogy könnyűzene? című könyvéről kérdeztem.

Zed Zee Zoltán: Színdarabokhoz, filmhez, rádiójátékhoz írtál kísérőzenét, több előadóművész albumán segédkeztél, például Kováts Kriszta Titkosírás című albumának zenéjét Te írtad. Egy 1996-os szóló albumodon Lisztet választottad „társszerzőnek” (kazetta; a Via Crucis meghangszerelése). Zenekari vonalon pedig az After Crying meghatározó tagja voltál, s a Townscream formációban is zenéltél. 2004 vége óta ismét van zenekarod, a Kairosz. Mennyiben más számodra egy adott zenekarral dolgozás, mint amikor szólóban magadnak, vagy másnak írsz zenét?

Vedres Csaba: Zenekarban dolgozni felszabadult érzés. Egyrészt azért, mert vannak emberek, akik kimozdítanak a megrögzöttségeimből, másrészt azért, mert a zene igazából közösségi kommunikációs forma, sőt, ennél sokkal több.

Z.Z.Z.: Hogyan jött a Kairosz zenekar ötlete? Mesélnél a webportál olvasóknak a tagokról? Hogyan fogadta a közönség a bemutatkozó album anyagát nemrég a lemezbemutató koncerten, a Szent István Király Zeneművészeti Szakközépiskola koncerttermében?

V.Cs.: Nagyon nagy örömünkre a közönség jól fogadta a koncertet, több ráadást is adtunk. Hosszú évek szólókoncertjei után nagyon hiányzott már a közös muzsikálás élménye. Feleségemmel, Gyermán Júliával adtunk ugyan közös koncerteket, de ennél többre vágytunk. Egyszer Julihoz Molnár Zsófi – hegedűsünk – érkezett látogatóba. Beszélgetésük után közösen eljátszottak néhány Bartók-hegedűduót. Lenyűgözött a játékuk: nem csak a magas színvonal miatt, hanem azért is, mert nagyon „egy húron pendültek”, hegedűhangjuk is remekül kiegészítette egymást. Évekkel később Zsófinak vetettük föl először Julival, hogy jó volna vele közösen egy zongoraötös-formációban együtt zenélni. Nagy örömünkre volt kedve hozzá. Brácsás jelöltünk már korábban is volt, régi kedves ismerősünk, Fodor Tamás személyében. Zsófi „igen”-je után őt is megkerestük, s neki is volt kedve a közös zenéléshez. Már „csak” csellistánk nem volt. Zsófi több lehetséges és tehetséges muzsikus számát is megadta: egyikükről kiderült, hogy Pejtsik Péter „Stonehenge” c. darabjával diplomázott, ez nagyon felkeltette az érdeklődésemet iránta és felhívtam. Ő volt Sipos Gergő, két éve a Kairosz tagja. Fodor Tamás fél év múlva, egyéb elfoglaltságai miatt a legnagyobb szeretetben és barátságban elvált a zenekartól. Ismét Molnár Zsófi segített: tőle kaptuk meg több brácsás telefonszámát. Egy koncert erejéig Móré Laci segített ki bennünket (nem is akárhogy!), de a végső megoldást Cs. Nagy Tomi személyében találtuk meg: összeállt a Kairosz.

Z.Z.Z.: Bevallom, nekem igencsak tetszik a bemutatkozó albumotok. Odafigyelésre készteti az embert, erre a zenére tényleg nem mondanám, hogy „háttérzene”. Egy képzeletbeli filmben szerintem a dinamikusabb képi eseményekkel együttesen bukkanhatnának fel a számok. Az egyik fotón a zenekar mögött egy festménykiállítás képei láthatóak. Szoktatok számokat festményekre komponálni?

V.Cs.: Köszönjük a visszajelzést! Nem szoktunk számokat festményre komponálni, bár a felvetés érdekes, az After Cryinggal adtunk is ilyen koncertet. Idén májusban láttam a sixtusi kápolnában Michelangelo „Utolsó ítélet”-ét. Soha még festmény ilyen elementáris hatással nem volt rám: egyszer megpróbálom majd ennek az élménynek a töredékét zenében visszaadni.

Z.Z.Z.: A következő meglepő mondat áll a weboldaladon a Kairosszal kapcsolatban: „Meggyőződésünk, hogy a kortárs komolyzene válságából az egyik lehetséges kifelé vezető út a rocknak, mint zenei köznyelvnek a magas kultúrába való felemelése.”

A jelenlegi zongora, két hegedű, egy brácsa és cselló felállást véve alapul, számomra nehezen értelmezhető a fenti kijelentés. Kifejtenéd bővebben? Talán valami olyasmire gondoltatok, mint amit az Apocalyptica zenekar a Metallica-val művel?

V.Cs.: Tulajdonképpen igen. Az Apocalypticával való hasonlat számomra addig teljesen működőképes, amíg nem kezdenek el torzítót használni. Onnan kezdve nem túl lényeges, hogy a gitár vagy a cselló hangjából csinálnak-e négyszögjelet. A rockban óriási erő van, de egy Mozarton felnevelkedett zenészt, hallgatót erről igen nehéz meggyőzni (joggal), ha csak a külsőségeket látja és az iszonyú hangerőt hallja. Egyik kitűzött célunk az, hogy megmutassuk: ezek a zenék, levetkezve a külsőségeket, sok szépséget, tehetséget, eredetiséget és erőt hordoznak magukban. Ebből a szempontból a System of a Down példaértékű számomra.

Z.Z.Z.: 2006-os Mi az, hogy könnyűzene? című könyved élénk visszhangot váltott ki a sajtóban. Vitairatnak szántad, kételyednek adsz hangot azzal kapcsolatban, hogy a komolyzene, s könnyűzene fogalmak teljesen hűen tükrözik-e a mai zenei valóságot. Sokéves szakmai tapasztalatod osztod meg az olvasóval. Hogyan írható körül a mai zene?

V.Cs.: Ehhez a válaszhoz egy Szabolcsi Bence kéne! Alapvetően négyféle zenét hallok magam körül: magas zenét (ez elsősorban az intellektust célozza meg), rítus zenét (ez a vallási szertartásokat van hivatva pótolni sztárkultuszostul, hangerősítéstől, mindenestül), alternatív zenét (megmondjuk a társadalomnak nagyon rosszkedvűen, hogy mi nem tetszik nekünk), és konzum-zenét, Kubától Britney Spearsig. A komoly-könnyű felosztás nem fedi a mai zenei valóságot. „Komoly” Boccherini menüettje, Ponchielli „Gioconda” c. operájának részlete az „Órák tánca”, Mozarttól a Kis éji zene, de „könnyű” a King Crimson, az ELP, Chick Corea, Keith Jarrett és sorolhatnám. Ezek túlhaladott fogalmak: véleményem szerint a rockzene lesz az (erre sok jel utal), amelyik megújítja a „komolyzene” mégoly csodálatos, de áporodott repertoárját.


vissza