Hangszer az Úristen kezében
Vedres Csaba korunk zenei köznyelvéről, a rockról, a liturgikus zenéről és a technóról
Magyar Nemzet, 2003. március 3. - Varga Klára


Pénteken mutatták be az egri Gárdonyi Géza Színházban, Galambos Péter rendezésében Heinrich Böll Katharina Blum elvesztett tisztessége című regényéből készült színdarabot. A mű zeneszerzője Vedres Csaba, aki 1994-ig a világhírű After Crying együttes billentyűse, énekese, zeneszerzője volt, és aki ma Szentendrén segédkántori minőségében katolikus szentmiséken énekel és orgonál.


– A Heinrich Böll művéből készült színdarabban technozenét és Bach-korált is hallhatunk. Hogyan tudja egy igényes zeneszerző összeegyeztetni ezeket a nagyon különböző életérzéseket kifejező műfajokat?

– Bachnak vagy Mozartnak aligha tették volna fel ezt a kérdést. Az ő korukban természetes volt, hogy egy zeneszerző több műfajban alkot. Tánczenét is ír, szerelmes dalt is, versenyművet is, misét is. Mindent, amire az embereknek igényük van.

– Van, akinek talán még az is furcsa, hogyan jöhet a techno egy irodalmi alkotáshoz, vagy hogyan kerül be egy színházi produkcióba ez a nem túl elegáns zenei műfaj...

– Galambos Péter rendező kérte, hogy erre a fajta zenei alapra tegyek rá különféle médiazajokat: időjárás-jelentést, híreket, szappanoperát. Az előadásban ezek az effektek úgy hatnak majd, mintha az egész ország Katharina Blummal foglalkozna, és ez a darabban igaz is.
– Mit jelent önnek a techno?

– Mindig nagyon felzaklat. Tele van zenei törmelékkel. Hol egy operából hallunk pár másodpercet, aztán néger énekesnő énekel, vagy mond valamit egy bemondó és így tovább. Ady írja, hogy „Minden egész eltörött, / Minden láng csak részekben lobban, / Minden szerelem darabokban...“ Tarkovszkij Sztalker című filmje is eszembe jut a technóról. Az a képsor, amikor közelről mutatja a kamera a patak medrét. Látjuk benne a civilizációnk mindenféle diribdarabját: injekciós tűt, papírdarabot, konzervdobozt. A szomorú víz mossa egyre ezt az egészet. Persze én egy-egy technokompozíciómba annyi hangtörmeléket sűrítettem bele, amennyi átlagos technoszerző esetében egy dupla CD-re is elég. Ő bizonyára nem gondol se Adyra, se a Sztalkerre.

– Ön a szentendrei Péter-Pál-templom kántorhelyettese. Ebből a szempontból is úgy él, mint sokan a régi nagy zeneszerzők közül, akik – részben legalábbis – szintén templomi munkával keresték a kenyerüket.

– Hihetetlen érzés, hogy Isten munkatársa lehetek. Nemcsak a miséken való közreműködés okoz nagy örömet, hanem az az intimitás, az az Istenhez való közelség, amit akkor érzek, amikor a templomban komponálok. A liturgikus zene egyébként is egészen más, mint a világi zene. A koncert szó például azt jelenti: verseny. A liturgia szó pedig azt: szolgálat. A zeneszerző megfeledkezik magáról, és csak az Isten világáról szól, minél fegyelmezettebben, minél egyszerűbben. Nem tudom, hogy helyes-e egyáltalán a liturgikus zenét a templomon kívül megszólaltatni, akár csak CD-re venni is.

– Manapság idehaza több művészeti ág művelői nemzeti identitásukat is igyekeznek kifejezni alkotásaikban. Mi erről a véleménye?

– Nagyon kellenének ma Petőfik az országnak, de Aranyt sem tartotta senki kisebb hazafinak vagy kisebb költőnek azért, mert viszonylag kevés politikai verset írt. Bartók Béla művészetét például sokan egyenesen idegennek érezték a maga korában, az ő zenéjéből mégis sokkal inkább kihallom a magyar nép alapvető életérzését, fájdalmát, mint mondjuk Kacsóh Pongrác műveiből. A Savaria Ünnepi Játékokon immár negyedik éve én komponálom annak az előadásnak a zenéjét, amelyen a római kor óta lakott város valamely fontos eseményét mutatjuk be. 2000-ben a római kort jelenítették meg, azután eljutottak a kora középkorig. 2002-ben Szent Márton életét idézték föl, aki Savaria nagy szülötte. 2000 óta minden évben húsz-harmincezren, maguk varrta jelmezekben vonulnak végig a helyiek az utcán. Emlékeznek a régi településre, felébresztik magukban, felidézik, hogyan is éltek itt több száz évvel ezelőtt az akkori városlakók. Így eresztenek egyre erősebb szellemi-lelki gyökereket, így szilárdul meg az öntudatuk.

– Ön az RS9 Színházban olyan előadás-sorozatra vállalkozott, melyben igyekszik a könnyűzene kontra komolyzene kérdéskört feltérképezni, és az e téren felmerülő kérdésekre választ adni. Demo CD-je hátsó borítójára írt Ars poeticájában így fogalmaz: „A rock zenei köznyelv. ... Hiszem, hogy a komolyzene nemes hagyományaival való találkoztatása kivezeti a modern zenét válságából, s ez a találkozás képes valódi értékek létrehozására.” Ön szerint a rockzene dröm-dröm-drömjére gond nélkül rá lehet tenni szellemibb tartalmakat?

– Ezt nem állítottam. Ellenkezőleg.

– Egyáltalán: mit fejez ki a dröm-dröm-dröm?

– Olyasmit, hogy ringasd el magad!

– Szerintem ringatásból is minimum kétféle van: a kozmosz lüktetése és a gép dübörgése...

– Afrikából került át Amerikába ez a fajta zenei alap, utána vezetett az útja Európába. Elhiszem, hogy a nagyvárosi ember inkább a gépzajt hallja bele. Én azt szeretném, ha eltűnne ez az elem a rockzenéből. Szóhasonlattal élve olyasfajta süket monotonitás ez, mintha az interjú során minden válaszomat azzal kezdeném, hogy: Figyu! Figyu! A régi zeneszerzők műveiben nincsen ilyesmi. Minden témának, amit kibontanak, külön-külön megvan a sajátos lüktetése, ami folyamatosan változik, kibomlik, lezárul, azután kezdődik valami más.

– Az After Crying sajátos helyzete sarkallta ennek az előadás-sorozatnak a megtartására?

– Döntően. Az állami pénzek fölött diszponálók például könnyűzenének tartják ezt a zenét, pedig épp annyira minden idegszálával kell figyelnie az embernek, mint bármely komolyzenének elismert darabot. Ebből következően ez a zene nem is tudja eltartani magát. A Makámot, a Kolindát, Gonda Jánost, Binder Károlyt sem lehet besorolni hagyományos értelemben a könnyűzene világába. Réges-rég elérkeztünk oda, hogy újra nevet adjunk mindannak, amit a zenei palettán találunk. Nevezzük például szórakoztató zenének azt, amire nem muszáj annyira odafigyelni.

– De talán itt népiességről, lázadásról, elit formákról és tartalmakról is szó van.

– Haydn vagy Mozart művészetében ezeket sikerült összeegyeztetni, de később szétcsúsztak a szálak, szakadék keletkezett a műfajok között. A jazz, a beat, a rock idővel bonyolultabbá tette a fekete-fehérnek látszó helyzetet.

– Az Ars poetica további részében ön azt írja: „A rock kapcsolódó jegyeit (embervesztő hangerő, sztárkultusz, pénzközpontúság) súlyos hiba lenne összetéveszteni zenei köznyelvi jelentőségével, nem beszélve arról, hogy lényegi jegyei a járulékos elemek elhagyásával komoly zenévé szublimálhatók.” Ön szerint a komolyzenei oldal mennyiben vevő ezekre a gondolatokra?

– Szabolcsi Bence, Pernye András, Molnár Antal egyaránt felvetik műveikben: elképzelhető, az új korszak zenei köznyelve a rock lehet.

vissza