Vedres Csaba könyvében a zenei műfajok új meghatározására tesz kísérletet
Magyar Nemzet, 2006. augusztus 22., 15. oldal (Varga Klára írása)
A politika, a művészet, a kultúra világában olyan kétszáz éve létrejött fogalmakat használunk, amelyek mára kiüresedtek és/vagy egyszerűen nem fedik le az elmúlt évtizedek alatt létrejött új jelenségeket. Amikor manapság ezeket a fogalmakat kimondjuk, hozzátesszük, már nem pontosak, mégis kevés eltökélt szándék látszik arra, hogy ami ma valójában van, azt végre a nevén nevezzük.
Vedres Csaba Mi az, hogy könnyűzene? című könyve valójában vitairatnak született, s arra tesz bőséges szakirodalommal és személyes tapasztalatokkal alátámasztott kísérletet, hogy a komolyzene-könnyűzene fogalompár helyett újabb, pontosabb kifejezéseket fogadtasson el az olvasóval, olyanokat, amelyek híven tükrözik napjaink zenei valóságát. Abban a reményben beszélgetünk a szerzővel a kötetről, hogy termékeny, őszinte vitát indítunk útjára, amelynek egyaránt nyertese lesz korunk zeneszerzője, előadója és közönsége.
– Milyen zenei valóságot fedett le egykor a fentebbi fogalompár?
– A XIX. század első harmadára, mire a művészet pszeudovallásként kezdett megjelenni, s a művészek voltak a „papjai“, a zeneszerzők és az általuk komponált darabok egyre inkább elszakadtak a zenei köznyelvtől, és így a szélesebb közönségtől. Így alakult ki az egyre szűkebb réteg számára érthető komolyzene, illetve a csak szórakoztatásra szánt, közérthető könnyűzene. Azonban a második világháború befejeződése után néhány évvel az Amerikából érkező jazz kitört a puszta szórakoztatási szándék keretei közül, akárcsak valamivel később a rockzene progresszív irányzatai is. A könnyű–komoly ellentétpár tarthatatlanságát jelzi, hogy ma a komolyzenére jellemző keretek között játszanak asztali zenét, vagyis szórakoztató zenét, mivel azt klasszikus szerző szerezte, ugyanakkor hiába született akárhány igényes alkotás a jazz vagy a rockzene berkeiben, ezek nem tudják elfoglalni a helyüket a hangverseny-repertoárban: a rock, a jazz, az igényes techno által használt mai zenei köznyelvet a kortárs zeneszerzők nem emelik be szerzeményeikbe.
– Mi a legfőbb kifogás a fiatalabb zenei testvérek ellen?
– A komolyzenészek többnyire az alapján döntik el, hogy valami könnyűzene vagy komolyzene, hogy dob, basszus vagy szintetizátor szólaltatja meg, illetve klasszikus, akusztikus hangszerek. Pedig éppen szakmai felkészültségük tenné őket alkalmassá arra, hogy ezek közül az igényes művekben a sajátos külsőségektől és egyéni, illetve csoportízlésüktől függetlenül felfedezzék a konstans zenei értékeket, sőt ez feladatuk is lenne. A zenei köznyelv, amelynek elemeit évszázadokon át a zenetörténet minden jelentős alakja beemelte életművébe, s – mint Szabolcsi Bence erre rámutatott – akár a gregorián énekekben is felfedezhetjük hatását, mindig alulról érkezett, s hatásmechanizmusa a következő volt: a nép zenészeitől, amatőr zenészektől vették át a kismesterek, az ő kezükön vált korstílussá vagy múló divattá. Tőlük a korszerű általános zenei nyelv a nagyobb formátumú alkotók kezén lett egyéni stílussá, amelyet később a magasabb igényű, szűkebb réteg is elfogadott. Az új zenei köznyelvet a régebbi stílusban alkotók legtöbbször barbárnak, primitívnek, ijesztőnek bélyegezték.
– Akadnak, akiket a rock, a jazz dübörgő, zajos, orgiasztikus előadásmódja is taszít.
– Igen, a köztudatban úgy él, hogy a komolyzenére a kontemplatív, csöndes, elmélyedésre alkalmas előadásmód a jellemző, míg a könynyűzene barbár „csörömpölés“. De hadd emlékeztessek arra, hogy a római korban sem volt ritka, hogy hintó méretű húros hangszereken vagy több száz fős zenekar segítségével, rettenetes hangerővel szólaltattak meg bizonyos zenéket, ahogy a XIX. századtól sem volt mindig idegen ez az előadásmód. Ugyanakkor számos igényes jazz- és rockzenedarab lehalkítva vagy klasszikus hangszerekre átírva is „megél“, sőt új, kontemplatív arcát mutatja. Ungvári Tamás megállapítása szerint a rockzene egyenletes, dübörgő ritmusára azért van igény, mert így a minket minden oldalról körülvevő, irányíthatatlan, ellenőrizhetetlen gépi zajok kiszámíthatóvá válnak, és ez a közönséget a biztonság illúziójába ringatja.
– A rockzene ellen szól az is, hogy legjelentősebb előadói nem átallottak démonikus attitűdöket is beemelni eszközeik közé. Megtisztítható-e mindettől ez a zenei nyelv?
– Nagy kérdés. Erről mindig Jézus és a leprás esete jut eszembe. Vagyis úgy gondolom, megtisztulhat, meggyógyulhat ez a zene, de nem a rockzenét kell elpusztítani, hanem a betegségét. Azoknak, akik ilyen szellemi tényezők „segítségét“ veszik igénybe, a legtöbbször fogalmuk sincs arról, hogy valójában milyen erőkkel szórakoznak.
– Zenetudósaink, zeneszerzőink, karmestereink, komolyzenészeink között akad-e, aki e kérdésekben önnel hasonló nyomvonalon halad?
– Olyan zenetudósok, mint Molnár Antal, Szabolcsi Bence vagy Pernye András, természetesnek tartották, hogy nyitottan térképezzék fel a kor zenei áramlatait; ma alig találunk hozzájuk hasonlókat. A hasonlóan gondolkodó zenészek, karmesterek közül talán akad olyan, aki külföldön előad ilyen jellegű darabokat, Magyarországon azonban ezt nem merné megtenni.
– Milyen károkat okozhat egy avult, megbélyegző fogalom?
– Akit könnyűzenésznek bélyegeznek, alkosson, adjon elő bármilyen színvonalas zenét, ritkán kap támogatást, s a közönségéhez is nagyon nehezen jut el. Tragédiák, öngyilkosságok, meghasonlott zenei pályák szegélyezik a tisztázatlan fogalmak romboló útját. Ugyanakkor, ha arra gondolunk, milyen széles körben voltak elfogadottak, sikeresek, érthetőek Bach, Haydn, Mozart és mások zenedarabjai, koncertjei a maguk korában, azt mondhatjuk, a zenei élet, a közönség is nagyon sokat veszít.
– Milyen új meghatározásokat javasol, és milyen logika mentén?
– Molnár Antal 1935-ben megjelent munkájához nyúlok vissza, amikor azt mondom, az alkotó és a befogadó szándéka a meghatározó az elkülönítés szempontjából. A szórakozás szó a szétszórni igéből származik, s valóban ez is a szándék: ha szórakozni akarok, szét akarom magam szórni, el akarok magamról feledkezni, ebben segít engem, aki szórakoztató zenét ír. Ha „össze akarom magam szedni“, el akarok valamin gondolkodni, valamilyen magasabb rendű szépséget és igazságot átélni, abban már egészen másfajta zene segíthet. Klasszikus zene, kortárs művészi zene (amelynek a kortárs avantgárdon túl számos egyéb lehetősége van), jazz vagy más műfajok, amelyek ma már nem gyűrhetők be még nagyobb fiókokba. Akár a country vagy a blues, amely nem „könnyűzene“, hanem népi gyökerű zene.
– Ez a fajta osztályozás és a szakmai tudás, tisztesség nyilván garancia lehet arra, hogy az igényes zene ne mosódjon össze az igénytelennel, ugyanakkor a rock, a jazz efféle karrierje, kiteljesedése nem vezet-e idővel a spontaneitás, a játékosság, a meghitt „piszkosság“ elveszítéséhez?
– De igen. Ez is természetes folyamat. A magas kultúrába való felszívódás része.
vissza