vissza
Napsütötte délutánok
A Kairosz bemutatta legújabb lemezét, az Áldott időt
Magyar Nemzet,
2006. december 19. (Varga Klára írása)
Hallgatható kortárs komolyzene. Ez az elképzelése Vedres Csabának, az After
Crying egykori tagjának és mostani együttesének, a Kairosznak arról, mi az, amit
játszaniuk kell. A Kairosz szó azt jelenti: áldott, tünékeny pillanat, s a zene
is az, amit játszanak, ritka felragyogás a mai magyar zenei élet egén.
A Kairosz Áldott idő című lemeze és a bemutató a Szent István Zeneművészeti
Szakközépiskola pompás akusztikájú koncerttermében halk, de pontos válasz a
sok-sok panaszos kérdésre, hogy miért nem hagyja végre szeretni magát korunk
zenéje. Vedres Csaba szerint azért, mert nem hajlandó a zene mai köznyelvén
megszólalni. Például a kitagadott, lesajnált, irigyelt, félre-vagy alig ismert,
rockzene feketebárány-nyelvén. Vedres Csaba (zongora) és a Kairosz
vonóskvartettje (Gyermán Júlia – hegedű, Molnár Zsófia – hegedű, Cs. Nagy Tamás
– brácsa, Sípos Gábor Gergő – cselló) szembemegy az előítéletekkel, a
lerombolhatatlannak tűnő "szabályokkal" és olyan műveket emel be Vedres
feldolgozásában a klasszikus és kortárs zenei koncerttermek birodalmába, mint
például a Mérgező város című száma vagy Peter Hammill (Van der Graaf Generator)
Szirén-dala. A Kairosz kezén persze némileg más arcát mutatja az Amerikában élő
örmények vad, zúzós zenéje. Vedresék megkeresztelik, lecsapják a stiláris
sallangokat, de a lényeg marad: az a pont, amikor elválik a hazugság az
igazságtól, ahol a legszelídebb lélek sem nem tűri tovább a civilizációból áradó
ártalmakat.
Az örökké depressziós Hammill is szépen kikeresztelkedik Vedresék
interpretációjában, a lemezen nem is annyira, mint élőben. Az álom
öntudatlanságából föleszmél a lélek. Lassan emlékezni kezd egy verőfényes nyári
délutánra, amikor boldog volt: Tudatosul benne, hogy régen történt, talán nem is
ebben az életben. Az eredeti dal fájdalmas sikollyal végződik, a Kairosz lemeze
is hasonlóan zárja a zeneművet, a koncerten azonban inkább az válik bizonyossá,
hogy akiről szól a kompozíció, az egyszer majd bizonyosan visszatérhet oda,
ahová vágyik, sőt, talán mire elhallgat a zene, már újra ott is van.
A napsütötte délután, a tökéletes harmónia tűnő, de újra meg újra átélhető, örök
pillanata a Vedres-szerzeményekben (Ragyogás, Áldott idő) is visszatérő
alaptéma. Sőt Chick Corea gyermekdalaihoz Vedres Csaba által fűzött zenei
kommentárokban is felbukkan. (Ez utóbbiakat majd egy következő lemezen
rögzítik.)
Az az érzés is végigkíséri a hallgatót a koncerten és a lemezen egyaránt, hogy
valahol már hallotta ezt a zenét, érezte ezt az érzést, látta a képeket, amiket
a zene felidéz. A végtelen személyesség, közvetlenség, amely a szerzői, előadói
attitűdöt jellemzi, nem mond ellent annak, hogy olykor mintha hihetetlenül sok
ember állna színpadon. Arcok villannak fel az évszázadok mélyéről, mintha
Vedresék mögött ott sorakozna az egész klasszikus zenetörténet. A leggyakrabban
kivehető alak persze Bartóké. Az ő zenéje s a klasszikus, ráérős néger dzsessz
hatja át a négy tételből álló leghosszabb Vedres-szerzeményt, a Zongoraötöst. Az
előadásmód közvetlenségéveI, sallangmentességéveI megfér olykor a virtuozitás,
amely sosem öncélú: hol az örömről beszél, hol a világ kaotikusságát, túlzott
mozgalmasságát ábrázolja.
(Áldott idő. Vedres Csaba és a Kairosz Kvartett. Periferic Records.)