visszaA rock and roll egy állat?
Könyv a zenei köznyelvről és az új zenei terminológiákról
Magyar Nemzet, 2006.
június 23., 14. oldal (Varga Klára írása)
Jó kétszáz éve alakult ki
Európa zenei életében a könnyűzene, illetve a komolyzene fogalma, váltva az
egyházi, illetve világi zene terminológiát. Kétszáz év alatt sok víz lefolyt a
Dunán, a Rajnán de még a Mississippin és a Temzén is. Megszületett a blues, a
jazz, a rock, hogy csak néhány műfajt említsünk.
Vedres Csaba – 1994-ig az After Crying együttes billentyűse, ma a Kairosz
együttesben zenél – a könyvhétre megjelent Mi az, hogy könnyűzene? című
kötetében megkísérli az avult kifejezések korszerűbbre váltását, sőt ennél
sokkal többet is. Mint Molnár Antal kiváló, 1935-ben megjelent könyvére
hivatkozva írja, a leghelyesebb az alapján rendet tenni a sok évtizedes
kavarodásban, hogy a létrejövő művel mi az alkotó és mi a befogadó szándéka. A
puszta szórakoztatás, vagy épp ellenkezőleg: az „összeszedés”? Mert az
kétségtelen, hogy a szórakoztatás szó a szétszórni igéből ered, s azt is fejezi
ki, hogy aki szórakozik, az éppen szétszórja magát. Ha e szempontokból
vizsgáljuk a múlt században született új műfajokat, aligha mondhatjuk róluk,
hogy mind a könnyed bú- és önfelejtés sekélyes igényével piacra termelt
szerzeményekből állna. Vedres Csaba javaslata szerint beszéljünk inkább
szórakoztató, populáris, klasszikus, kortárs avantgárd zenéről, és így tovább.
Új terminológiákra azért is van szükség, mert ha az újabb keletű műfajok nem
tudnak kiszabadulni a megbélyegző „könnyűzene” kategóriából, legtehetségesebb
alkotóik, előadóik nem tudnak eljutni közönségükhöz, támogatás híján nem tudják
befutni művészi pályájukat. Vedres ezzel kapcsolatban emlékeztet a Syrius és a
Kex együttes tragédiájára, s más olyan magyar zenészek esetére, akik lehetőségek
hiányában az elmúlt évtizedekben fel kellett, hogy adják ambícióikat.
Míg a tömegszórakoztató ipar nem lát a maga számára
anyagi perspektívát ezekben a korunk zenei köznyelvét (is) beszélő, kiemelkedő
művészi teljesítményekben, a hivatalos, „komoly zenei” világ nem fogadja be
őket, mert mint „könnyűzenét” értéktelennek, idegennek, barbárnak véli anélkül,
hogy igazán ismerné, s ugyanakkor védelmezi is saját hegemóniáját,
megcsontosodott ízlésvilágát velük szemben. Pedig Vedres szerint nem kel új,
eleven életre a koncerttermek világa, amíg az ifjabb zenei testvérek meg nem
kapják az őket megillető helyet a hangverseny-repertoárokban.
(Vedres Csaba: Mi az, hogy könnyűzene?, Kairosz Kiadó, 2006).