A márványos bánat és a magány zenéje
Magyar Nemzet, 2010.június 23. (Varga Klára írása)


A mai ember számára a csend elsőre olyan – szemben a harsánysággal, a káosszal, az elterelő zajokkal –, mint a halál, mint egy borostyánnal futtatott sírkert, ahol nincs élő. A csend, a csend elfogadása átváltozás. De a csendben azután elkezdődhet valami más.

Vedres Csaba és a Kairosz Kvartett korábbi, Kairosz című lemeze csupa szelíd platina ragyogás, s közben néhol dinamikusabb futamok, minden a szépség és pontosság határain belül. Igazán, semmi különleges alkalom vagy hangulat nem kell ahhoz, hogy akár egész napra beragadjon a lejátszóba. A csendzenék világa akkor is más, ha az Álom és az Áldott idő című kompozíciók az új lemezen is helyet kaptak. A szentendrei Péter-Pál ifjúsági kórus előadásában kórusműként csendül fel József Attila Leltár, Bella István Szeretethimnusz című verse és Egervári Gábor több alkotása. Megrendítő, éterien, fájdalmasan szép szárnyas, ám véletlenül sem arisztokratikus zene. A vasárnap öröme, az együtténeklés ünnepe helyett hűs, márványos bánat, magány árad belőle.

Vedres Csaba így ír a csendzenékről: "...De létezik olyan csend is, amely mögött szelíden vár és rejtőzik valaki. Érintése a keserűséget tiszta bánattá oldja, az agresszivitást hajtóerővé és lendületté, a haragot megbocsátássá, amely túlmutat ezen a világon. Az alaktalan káoszt kifejezési formává, a rendezetlen gondolatokat renddé, a sebzettséget és sértettséget érzelmi töltéssé, és mindezeket együtt: zenévé."

Vedres néhány korábbi kompozíciójában már megpendítette, hogy a kor embere nem ismeri a saját lelkét, és még sosem hallotta, hogyan sírdogál szegény magában a semmi ágán, és mi az, amit koldulna magának, ha meghallgatná bárki is. A csendzenék – köztük az Ómagyar Mária-siralom, Szent Márton imája vagy a számadás a tálentumról, s különösen József Attila Leltárja olyan, mintha végre meghallgatnánk magunkat, nem hőkölnénk vissza attól, hogy nagyon-nagyon szomorú lesz, amit majd hallunk. Mintha végre megszánnánk saját magunkat, és egy lépésre lennénk már csak attól, hogy megértsük, az irgalom, a változás mibennünk kezdődik.

Láttam egy dokumentumfilmben egy férfit, aki a Gulag földjén állt, ahol kilométereken át temetetlen emberi csontok és pillepalackok, sztanioldarabok borítják most is a talajt. Gennagyijnak hívták, és egy fogolyházaspár gyermeke volt. Állt egyedül a pusztaságban, és azt mondta: szeretem ezt a földet, mert ez a föld a gyermekkorom. És akkor nagyon nagy csend lett a vetítőteremben. Sokan sírtak. Én meg azt gondoltam, így kell, ekkora hittel kell még egyet lépni a sötétség felé, hogy hajnal jöjjön el utána. Vedres lemeze is ilyen, a magunkon kezdett irgalom és a remény zenéje.

(Vedres Csaba – Csendzenék – Periferic Records, 2010.)

vissza