"Túl sokat várnak a zenétől"
Café Momus – komolyzenei magazin, 2006. szeptember 5.

Vedres Csaba, az After Crying, valamint a Townscream zenekar alapítója, több színházi produkció zeneszerzője jelenleg a Kairosz Kvartettel közösen ad koncerteket, segédkántor Szentendrén, emellett meghívott előadóként zenei témájú előadásokat tart a Pécsi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának Esztétika-filológia tanszékén. Az idei Könyvhéten jelent meg – számos publikáció és előadás szövegére épülő – Mi az, hogy könnyűzene? című munkája.

– Mióta foglalkozol ezzel a témával?

– Tizennégy évesen kérdeztem meg először az édesapámat arról, hogy mi a különbség könnyű- és komolyzene között. Akkor ő egy nagyon átfogó és korrekt választ adott, elmondta azokat, amiket erről általában gondolunk, de éreztem, hogy ezzel a probléma nincs megoldva. Mivel akkor már voltak találkozásaim a rockzenével is, elkezdtem ezen töprengeni, és onnantól folyamatosan megvettem minden könyvet, ami ezzel foglalkozott, az összes életrajzot, úgynevezett könnyűzenei kiadványokat, lexikonokat. Úgyhogy a könyv gyakorlatilag egy majdnem harminc éves töprengés eredménye.

– Valószínűleg sokan gondolkodnak ezekről a dolgokról, de nem írnak róla könyvet. Személy szerint ez miért olyan fontos neked?

– Kétségtelen, hogy azok közé az emberek közé tartozom, akikről a könyvben is írtam: nagyon komoly dolgot csinálunk, amelyet könnyűnek bélyegeznek, és ennek megfelelő elbírálást, ennek megfelelő koncerthelyszíneket, ennek megfelelő támogatást kapunk – pontosabban ez utóbbiból szinte semennyit. És zavar az ezzel kapcsolatos félreértések tömkelege is, hogy ti úgyis eltartjátok magatokat, ennek úgysem kell reklám, ez úgyis könnyű, ezt úgyis sokan fogják megvenni – és az ember nagyon pontosan tudja, hogy ez nem így van. És ez az alkotásokra is kihat. Ha nem találkoztam volna a Kairosz Kvartettel, gyakorlatilag semmilyen esélyem nem lenne arra, hogy vonósnégyesre komponáljak, és meg is hallgathassam a műveimet. Soha nem volt egy megkeresés, hogy na, hát nem írnál-e nekünk egy vonósnégyest? De ez sajnos valahol természetes is, hiszen ha én könnyűzenei szerzőként vagyok számon tartva, akkor miért jutna bárkinek az eszébe, hogy ilyen felkéréssel keressen meg?

– Írod a könyvben, hogy ha valaminek nincs sikere, akkor az a könnyűzenében "bukott", a komolyzenében "meg nem értett". A honlapodon az olvasható, hogy a jelenlegi formációd zenei kísérleteit a közönség eleinte tüntető ellenszenvvel és távolságtartással fogadta, azóta óvatos közeledés tapasztalható. Több lenne a néző, vagy jobban éreznéd magad, ha te "bukott" helyett "meg nem értett" szerző lennél?

– Nem. A magas kultúrának mindig is értelemszerűen kisebb közönsége volt, és ezzel nincs is semmilyen probléma. Vannak emberek, és nem is kevesen, akik egy életre beleszerettek a dob–basszus–gitár hangzásba, és zenének azt érzik, amikor az igazán megszólal. Nekik egy zongoraötös már nem olyan, amitől egy kicsit tudna remegni a gyomor. Azt gondolom, hogy annál a közönségnél, amelyik klasszikus zenei koncertekre jár, értő fülekre találnánk. Minél inkább ilyen jellegű helyen és ilyen közönség előtt léptünk fel, annál jobban hatott a zenénk. Ehelyett mi (mivel "könnyűzenei előadók" vagyunk) általában olyan helyeken játszunk, ahova a fiatalok kikapcsolódni, szórakozni mennek – és itt természetesen nem a korcsoporttal van a problémánk. A Kairosz Kvartett tagjai képzett "szomorúzenészek", végigjárták a szimfonikus és kamarazenekarokat, és azt mondják, hogy amit itt csinálnak, az nemhogy könnyebb, hanem nehezebb. Viszont elmondhatatlan élményt jelent nekik, hogy valami olyat hozunk létre, ami mostani, élő, ami a mienk. Olyan, mint egy újszülött.

– Nehéz előadni, és a mi nyelvünkön szól – de ettől már értékes is? A könyvben olvasható egy olyan gondolat, hogy az alkotói és a befogadói szándék tehet különbséget komoly és szórakoztató, értékes és értéktelen zene között.

– Igen, ez a Molnár Antal-i definíció.

– Dönthet-e csak a befogadói szándék? Egy slágergyáros csuklóból, a futószalag mellől odaken egy szerelmes dalt, amire az éppen őrülten szerelmes tinédzser azt mondja, hogy ez a világ legtökéletesebb, legművészibb kompozíciója, hiszen az én gondolatomat fogalmazza meg, az én nyelvemen. Érték született?

– E kérdés kibontása volt a könyv megírásának egyik legtovább tartó akadálya. Mert ugyanez előfordul temetéseken is, ahol giccses dalokra zokognak özvegyek. A dal nem őszinte, a zokogás igen. Rejtő Csontbrigádjában van egy fantasztikusan mély mondat, ami arról szól, hogy amikor az ember igazán mélyre kerül, akkor nincs semmi, ami annyira meg tudná indítani, mint egy jól eltalált giccs. Azt hiszem, ő itt megoldott valamiféle rejtélyt. De ha egy kicsit "tudományosabban" akarom megközelíteni a kérdést, akkor azt mondom, hogy egy műalkotásnak ahhoz, hogy értékesnek nevezhessük, a hatáson kívül egyéb kritériumoknak is meg kell felelnie. Nem lehet csak az érzelmeink alapján ítélni. Illetve lehet, csak akkor nem lesz megalapozott az ítélet. A hallgatóim szokták mondani, hogy ki-ki hallgasson azt, amit akar, van jó zene meg rossz zene, mi ezzel a gond? Mindig mondom nekik: igazatok van, ez az egyes ember életére igaz. De egy minisztériumban mit csinálsz? Létrehozol egy jó-zenei főosztályt meg rossz-zenei főosztályt?

– Lehet-e értékes egy kompozíció például pusztán kortörténeti szempontból? Támogatandó egy mai könnyűzenész, mert szavakba, formába önti a mai fiatalok életérzését?

– Ez nagyon nagy kérdés, mert még mélyebbre vezet. Már az ókori birodalmakban – főleg azok hanyatló korszakaiban – megjelent a tömegáru, a tucatáru, ami szerintem kortörténetileg érdekes, de nem értékes. De például most is látok egy szellemi irányzatot, amelyik az operettre mondja, hogy milyen értékes, mert mennyi mindent megőriz a századforduló világából, a Monarchia világából. Ráadásul "kottába van írva", úgyhogy nem is annyira derogáló játszani. De azért tudjuk, hogyan kezelte ezt anno a zenei elit. Tudunk a Kálmán Imre őrületes lelkiismeret-furdalásáról is, és tudunk arról a megvetésről, amivel Bartók meg Kodály hozzá viszonyultak. Kálmán velük együtt tanult, ők tudták, hogy egy tehetséges ember, és azt érezték, hogy ő lekanyarodott az útról.

– Melyik a jó út? A könyv nagy erényének tartom, hogy nem ítél, és bár – mint mondtad is – érintett vagy az ügyben, nyoma nincs benne a személyes sérelmeknek.

– Legalább ötször vágtam neki. Nagyon sokat köszönhetek a lektornak, dr. Heidl György patrisztika-professzornak. Ő, amikor ennek a könyvnek a hat évvel ezelőtt elkészült első verzióját elolvasta, mondta, hogy sok benne az indulat. Aztán átnézettem vele a szöveget, és minden ilyesmihez odaírta: NEM! NEM KELL! KIT ÉRDEKEL? Az utolsó változatból már keveset kellett húznia, de nagyon fontos volt, hogy ne maradjon benne indulat, mert akkor egyszerűen nem lehet semmiről beszélni.

– Pedig szoktak :–) Ha a szórakoztató zenének minden korban ugyanaz volt a funkciója, miért nevezik a régen írt szórakoztató zenét komolyzenének, és miért könnyűzenézik le a mait? Mert más a nyelve?

– Egyrészt azért. Másrészt pedig úgy vélem – és ezt végig igyekszem hangsúlyozni a könyvben –, hogy túl sokat várnak a zenétől. Én a feleségemmel tizenegy éve élek boldog házasságban. De ha én őt egy istennek tekinteném, azzal valamit iszonyúan elrontanék a kapcsolatunkban. Ő egy ajándék az életemben. A zene ajándék az ember számára. Ha ezt lebecsülik, vagy épp ellenkezőleg, túlértékelik, akkor áll elő az a helyzet, hogy az egyik ág hihetetlenül ellaposodik, a másik meg követhetetlenül elitté válik. És ezt mondom úgy, hogy a könnyűzenében is találok izgalmas dolgokat, és a kortárs avantgárd zene sem követhetetlen számomra. Nagyon pontosan tudom, hogy mi zajlik benne, ismerem a trendjeit, tudom, hogy mire kell figyelni, de biztos vagyok benne, hogy ez az út nem folytatható tovább. De itt van megint, amit a Szabolcsi ír, hogy a zenei köznyelvváltások nagyon sok szenvedéssel járnak. Mert aki biztonságban érzi magát a régi jó házikójában, úgy érzi, hogy a talajt kihúzzák alóla. Máson nevelkedett, és egyszerűen nem érti, hogy most mi van?

– Deklaráltan nem foglalkozol a könyvben a zene és a szöveg kapcsolatával. Az egy külön könyv lenne, és sokkal vastagabb?

– Amögött nincs több évtizedes fedezet. Nem mondhatom el, hogy én azt minden ízében átrágtam. Amikor húsz évvel ezelőtt megírtam az első füzetet könnyűzene-komolyzene ügyben, azt mondtam, hogy na, ez igen. Elolvastam öt év múlva, és láttam, hogy butaság, butaság, nincs értelme, rosszul felvetett kérdés, satöbbi. Megint gondolkodtam rajta öt éven keresztül. Megint írtam egyet, és így tovább. De a zene és szöveg viszonyának komoly elemzéséhez nincs meg ez a hátterem. Amúgy születtek már értekezések e tárgyban is: Hobo is foglalkozott ezzel a kérdéssel, tudom, hogy a rock-szövegekből diplomázott, és a Szabolcsi erről is írt egy könyvet.

– Az egyházi zenével sem foglalkozol a könyvben.

– A legfontosabb indok, hogy ahol megjelennek a liturgikus meg a teológiai szempontok, az egy külön világ. És ahhoz megint huszonöt-harminc évben kellene gondolkodni. Például egy gitáros ének esetében folyamatosan ütköznek liturgikus és pasztorációs szempontok. Liturgikusan esetleg nem megfelelő. Pasztorációs szempontból behoz ötven fiatalt a templomba. Na, most akkor hogy legyen? A másik ok, ami miatt kerültem, hogy ezen a téren is rettenetesen nagy feszültségek vannak. Táborok. Csak ez, csak az. Van zenei koncepcióm arra, hogy ezeket össze kellene békíteni, mert ez volna a valódi cél, de ahhoz, hogy elméleti szinten ehhez hozzászóljak, nincs meg a felkészültségem.

– Olvasható a könyvben, hogy a komolyzenét mindig az vitte előre, hogy az "alsóbb néprétegek művészetéből", a zenei köznyelvből merített, onnan vette a megújuláshoz szükséges erőt. Minden mai zeneszerzőnek törekednie kellene arra, hogy tanulmányozza a szórakoztató zenét, és onnan vegyen át elemeket?

– Nem feltétlenül. Például Arvo Pärt és Vladimir Martynov, akiket én ma a legnagyobbaknak tartok a kortárs szerzők között, olyan darabokat írtak, amelyek nem múlandók, nagyon jól fogják állni az idők próbáját, és nyoma nincs bennük semmiféle könnyűzenei elemnek. Pärt elment az ortodoxia felé, Martynovot érdekelte a repetitív zene, meg még találkozott egy sereg mindenféle népzenével, ezeket gyúrta össze. Fütyülnek a könnyűzenére. Az viszont biztos, hogy ők is élő zenei nyelvekből dolgoztak. Tehát a Szabolcsi-féle meglátás egyetemesen igaz, de az semmiképpen, hogy ez most csak a rock lehet. Én csak azt mondom, hogy vegyük észre ezt a zenét, itt van az orrunk előtt, mindenki megérti, és közben mégis magasra lehet emelni. Egy lehetséges útnak tartom. Azt viszont alapelvnek, hogy amit nem ismerek, arról nem nyilatkozom sarkosan. Ha nem tanulmányozom alaposan a könnyűzenét, akkor nem mondhatom rá, hogy szemét.

– Valamint, ha nem ismerem a klasszikus zenét, akkor arra sem mondhatom, hogy unalmas, elavult, és a kortársra sem, hogy hallgathatatlan. Szóval: ugyanígy nehéz elfogadtatni a könnyűzene-hívekkel a klasszikus, pláne a kortárs muzsikát.

– Olyan leveleket kapok a hallgatóimtól, hogy köszönöm szépen, hogy megismertetted velem Webernt, meg, hogy életem egyik legnagyobb élménye volt a Bartók Concerto. De ehhez az kell, hogy érezzék, az ő zenéjükben is teljesen képben vagyok, és utána megbíznak bennem, elhiszik nekem, hogy a komolyzene sem egy mumus. És utána jöhet az, hogy a mi korunknak is megvan az a zenéje, ami mindennek a közös többszöröse.

– Hogy jött össze, hogy kiadták ezt a könyvet? Megírtad, aztán kopogtattál vele kiadóknál?

– Épp ellenkezőleg. Volt az RS9 színházban egy előadássorozatom, és ott ezt a témát nagyon alaposan körbejártam. Ennek alapján kértek föl az egyetemre. Akkor még alaposabban körbejártam. Embertelen sok időt töltöttem a felkészüléssel, és az előadások alapján gyakorlatilag összeállt a könyv vázlata. A már említett Heidl György, aki Pécsett az esztétika tanszék vezetője, hallotta az előadásaimat, ismerte ezeket a dolgokat, ő javasolta Bedő Györgynek, a kiadó vezetőjének, hogy érdemes lenne erről egy könyvet kiadni. És jött a telefon, hogy ha megírom ezt a könyvet, a Kairosz hajlandó megjelentetni.

– És akkor jött egy alapos átnézés, kiegészítés, formába rázás?

– Igen, és az utolsó, hiányzó láncszem beillesztése: a művészetvallás kialakulásáról szóló fejezet tette teljessé a képet – ehhez Carl Dalhaus könyve (Az abszolút zene eszméje) volt nagy segítségemre. És, persze, a korábbi anyagok mögött is ott volt egy nagyon alapos utánajárás. Például egy külföldi forrás idézett valamit Mozart egyik leveléből. A dátum is meg volt adva, utánamentem, hogy ellenőrizzem a dolgot. Megnéztem: Leopold Mozart írta. Ilyenekkel nagyon be lehet bukni. Vedres Csaba osztja az igét, pedig még azt sem tudja, hogy a Leopold, vagy a Wolfgang mondta ezt vagy azt. Úgy olvastam könyvet, úgy jártam könyvtárba, hogy mindig nálam volt egy füzet, ahova aszerint írtam, hogy oldalszám, ekkor és ekkor. Nagyon komoly jegyzetelés volt.

– Van egy blokk a könyvben, ahol ajánlasz pár "nehéz" könnyűzenei művet. Nem tartasz attól, hogy azt mondják, na persze, a fickó felsorolja a személyes kedvenceit, és próbál érveket keresni arra, hogy ezek miért jó zenék.

– Nem gondolom, hogy a könyvben felsorolt műveket csak úgy le lehetne pöckölni. Ezekben a darabokban művészi eszközök sokasága található, rengeteg ilyen erényt mutatnak fel. Ha találkoznék egy nagyon kvalifikált, de az úgynevezett könnyűzenével kapcsolatban nagyon ellenséges klasszikus zenésszel, akkor is azt mondanám neki, hogy én nem arra vagyok kíváncsi, hogy neked tetszik-e. Ne szeresd, semmi probléma, csak nézd meg! Próbáld meg eljátszatni a Starlesst 13/4-ben egy szimfonikus zenekarral. El fogod tudni játszatni, sőt, jól el fogod tudni játszatni, de meg fogsz izzadni, és rá fogsz jönni, hogy ez bizony nehéz, összetett, és egyáltalán nem szórakoztató szándékkal írt zene.

– De egyébként ahogy az egész könyvhöz átnézted a tanulmányokat, úgy ehhez a fejezethez is a teljes könnyűzenét? Vagy csak azokból írtál bele, akiket ismersz?

– Az egyetemi fiatalok nagyon nagy segítségemre voltak ehhez. A kurzusaim végén van egy kötelező feladat: be kell adniuk egy hanganyagot, amely érzésük szerint az úgynevezett könnyűzene és az úgynevezett komolyzene határsávjában található, és kérek hozzá egy egyoldalas indoklást is. Jobbnál jobb, izgalmasnál izgalmasabb dolgokat hoztak.

– És milyen százalékos arányban bólogattál ezekre?

– Legalább a fele jó választás volt. Ami nem azt jelenti, hogy ezek jó zenék lettek volna, de az indoklás meg maga a választás jó volt. Egyértelmű volt, hogy nem szórakoztató zenéket adtak be. Volt persze olyan is, akit megtévesztett az, hogy valami rettenetesen olcsó, bóvli olasz dalt Andrea Bocelli énekel, és szimfonikus kíséret hallható benne, és azt gondolta, hogy ez klasszikus zene.

– Hazai előadókat egyáltalán nem ajánlasz. Mint írod: a részrehajlás lehetősége miatt.

– Is. Én nem félek konfrontálódni. Ha félnék, sokkal jobban szeretnének. De egyszerűen elegem van abból, hogy bárhol mond valamit az ember, már freccsen is fel a gyűlölet. Olyan iszonyú zaklatott a magyar közélet. Most hintsek bele én is egy kis viszályt, hogy én ezt a kortárs zeneszerzőt nem szeretem, azt meg szeretem?

– Ha az 1935-ös Molnár Antal-tanulmány visszhang nélkül maradt, Szabolcsi visszhang nélkül maradt, Kodály, Pernye visszhang nélkül maradt, akkor Vedresnek behódol a zenei közélet, és megváltozik a terminológia?

– Nem. Biztos, hogy nem.

– Akkor miért írtad a könyvet?

– Egyrészt nagyon bízom abban, hogy meg fogják találni olyan "könnyűzenészek", akik ezt a dolgot ösztönösen és zsigerből kezelik. Ellenségesek a komoly oldallal szemben, méltatlankodnak a támogatás hiánya miatt, de van bennük egy szűkölő kisebbrendűségi érzés, hogy hát lehet, hogy tényleg értéktelen, amit csinálnak. Ha a könyvet olvasva rájönnek, hogy a besorolásuk szempontjai nem állják meg a helyüket, ha belül magabiztosan érzik, hogy értéket hordoznak, akkor nyugodtabbak lesznek ezzel kapcsolatban. Emellett nagyon remélem, hogy legalább valami illetékes rátalál, és a PANKKK-programot ebből a szempontból is megvizsgálja. Vagy legalább csak egy kérdést föltesz ennek kapcsán. Mert jó a kezdeményezés, de ha arról szól, hogy másoktól vesszük el a pénzt, és az is ködös, hogy mi alapján adjuk és kinek, akkor természetes, hogy ellenkezést vált ki, és változtatni kell rajta.

– De, gondolom, a "másik oldalnak" is üzenni akartál.

– Így van, és ez a legfontosabb motiváció: hátha megtalálom azt az agresszív klasszikuszenész-etalont, akivel végre vitázhatok. Hátha megszólít ennek kapcsán valaki, aki azt mondja, hogy ez az egész szörnyű, én csak mindent sárba akarok rántani, és hátha elindul egy vita. Mert önmagában egy könyvnek kisebb hatása van, mintha valahol egy vita elindul, ahhoz hozzászólnak, mert az már eléri a minisztérium ingerküszöbét, és akkor lehetne erről beszélni. De tartok tőle, hogy csend lesz a reakció. Pedig nagyon várom, hogy valaki nekem jöjjön. Nem azért, hogy bebizonyítsam, hogy milyen erős vagyok, mert nem vagyok az. Az viszont egészen biztos, hogy egy felkészült emberrel tudnék már vitatkozni.

– Teljes a mű? Opus magnum?

– Nem. De összefoglalása valaminek, ami megérett, és kerek egésszé zárult be bennem. Ugyanakkor biztos vagyok benne, hogy a könyvet olvasva sokan fognak találni olyan pontokat, amelyekből kiindulva azt mondják, hogy na erre nem gondolt, ez nem függ össze, az nem így van. Az ember fejlődik, tanul. Ez teljesen rendben van. De kezdjünk el beszélni róla!

Szűcs József

vissza