Vedres Csaba zeneszerző, zongoraművész célja bő húsz éve nagyjából ugyanaz: hallgatható kortárs művészi zenét játszani. Erre törekedett a progresszív rockot játszó After Cryingban, a szintén  rockos Townscreamben, a komolyzenei hagyományt rockzenei gesztusokkal ötvöző Kairosz kvartettel és saját (gyakran kísérleti jellegű) szólóprodukcióiban. Három évvel ezelőtt pedig “Mi az, hogy könnyűzene?!” címmel jelentetett meg vitaindító könyvet.

– Klasszikus képzésben részesült, később határozottan rockzenét játszott, az utóbbi tíz évben viszont ismét “klasszicizálódik”. Bizonyítandó a különböző műfajok közti átjárhatóságot?

– Nem tudatos ez, csak ahogy az érdeklődésem hozza. Énektanár szüleim valóban nagy hangsúlyt fektettek klasszikus zenei képzésemre, vittek Zeneakadémiára, Operaházba, mindenhova. Mire azonban megtanultam zongorázni, már sokkal inkább a pop- és rockzene érdekelt. Gimnáziumi osztálytársaim ismertettek meg a progresszív rockzenével, a King Crimsonnal, Frank Zappával és az Emerson, Lake & Palmerrel. Úgy éreztem, ez az én igazi világom.

– Klasszikus tanulmányait abba is hagyta?

– Nem, négy évig Kocsár Miklóshoz jártam a konzervatóriumba zeneszerzés szakra, s őbenne rendkívül nyitott és kreatív tanáregyéniséget ismerhettem meg. Számára nem a műfaji kérdések voltak a legfontosabbak egy-egy darab megítélésekor, hanem a szakmaiság. A Fekete hangulat című zongoradarabom alapján vett fel, aztán nekiállt az alapoknál tanítani. Először csak ritmus, aztán egy hang, két hang, motívum, periódus. Nem értettük, miért ez a pepecselés. Ma roppant hálás vagyok érte. Ez a fajta szakmaiság lendít tovább akkor, amikor gyengül vagy hiányzik az ihlet. Fantasztikus, amit Kocsártól kaptam. Ezzel együtt éreztem, hogy a klasszikus zene nincs igazán “pulzuson”.

– Maradt tehát az önképzés?

– A konzervatóriumban minden fontos alapot megkaptam. Viszont folyamatosan azt hallottam, hogy a hagyományos hangkészlet kimerült. Miközben a rockerek között naponta tapasztaltam, hogy dehogyis merült ki. Hogy azok a zenészek rettentő jól érzik magukat abban az élő zenei közegben. A klasszikusokat nem becsülik le, csak érzik, hogy egy másik kor zenéje. A konzi elvégzése után egy évig jártam Binder Károlyhoz is, akitől emberileg és szakmailag egyaránt nagyon sokat kaptam, de hosszabb folytatásra nem gondoltam: éreztem, hogy nem a dzsessz felé vezet az utam. Aztán 1986 őszén összetalálkoztam a rendkívül tehetséges, filozofikus gondolkodású és minden újra fogékony csellistával, Pejtsik Péterrel, és vele, illetve gyerekkori jóbarátommal, a fuvolista Egervári Gáborral hármasban elkezdtünk zenélni. Így született meg az After Crying.

– A nyolcvanas évek végén régi idők rockzenei hagyományait próbálták feleleveníteni. Minek?

– Nem progresszív rockot akartunk játszani, az csak később lett belőle. Pétert a Schönberg-kör és a repetitív zene érdekelte, korábban nem is ismerte a mi rock- példaképeinket. 1986/87-ben azon töprengtünk, tipródtunk, veszekedtünk és éltünk át katarzisokat, hogy vajon milyen a hallgatható kortárs zene. Az akkoriban csak kazettán megjelent (nemrég CD-n újra kiadott) Opus 1-en még fuvola-zongora-cselló felállásban játszunk, akusztikusan, dzsesszes, rockos motívumokat alkalmazó kortárs zenét. Csak három évvel később gondoltam arra, hogy legyen benne ének, majd fúvósszekció, így 1990-re született meg az Overground Music című LP-t készítő, nagy létszámú After Crying.

– Kisebb létszámmal további két lemezt készítettek, mielőtt 1994-ben kivált. Túl sok volt a dudás?

– A feszültségek elsősorban zeneszerzői természetűek voltak. Ugyanakkor kezdtem beleunni a rockba, mentem volna a klasszikusabb dolgok felé.

– Pedig következő zenekara, az 1999-ig működő Townscream szintén rockos volt...

– Rengeteget tépelődtem, hogy merre tovább. Elektronikus vagy akusztikus zene, rövidebb vagy hosszabb számok, dalok vagy bonyolult, összetettebb kompozíciók. A Townscreamet amúgy úgy hívtuk: bukott ulti zenekar. Hol próbatermünk nem volt, hol rendszeres koncertlehetőségünk, aztán mikor lett, váratlanul más kapta helyettünk. Amikor minden félretett pénzünket feltettük arra, hogy az óbudai gázgyár művelődési házában egyetlen éjszaka felvegyük a második lemezünk anyagát, hiába készültünk két hónapot rá, hiába béreltünk drága hangszereket, olyan hó hullott a városra, hogy szinte megállt az élet. A kölcsönzött stúdió- és egyéb felszerelések hosszú késéssel érkeztek meg, s csupán pár óra hasznos időnk maradt. Nem is jelent meg az anyag soha.

– Ezzel párhuzamosan elvégezte a kántorképzőt, 1998-tól Szentendrén aktív kántor is lett. Plusz szólókoncerteket is adott. Hogy lehetett ezt a háromféle létet összeegyeztetni?

– Sokáig nem tudtam dönteni köztük. Ezért mindegyiket vittem. Fizikailag teljesen kikészültem. Aztán 1999-ben – kényszerűségből – sok szabadidőm lett, így az addigi szólóanyagaimat lemezekbe rendeztem. Majd pár ismerősöm mutatott nekem néhány techno   felvételt, azok hatására készítettem el az Ephata I. című, a stílus mintáit, hangszíneit, gesztusait felhasználó albumot. A közönségem azonban mereven elutasította.

– Ezt követően alapította meg feleségével a Kairosz kvartettet, illetve zongoraötöst, amellyel megint mindenkivel szembement. Ennyire konfrontálódó alkat?

– Dehogy! Csak szeretem a kihívásokat. A Kairosz első műsorában a klasszikus vonósnégyest igyekeztem a sampleres, hangmintás, elektronikus világgal ötvözni. Jellegzetes magyar történeteket zenésítettem meg. Szerintem elég különös produkció lett, a közönség részéről azonban olyan masszív ellenállásba ütköztem, hogy életemben először meghátráltam. Azóta akusztikus, hallgatható kortárs zenét játszunk. Amolyan virtuóz, rock gesztusokkal teli kamaramuzsikát. Készítettünk rock-átiratokat is. A System Of A Down Toxicity-jét a mi előadásunkban ötvenhatezren nézték meg a YouTube-on, ami nem rossz eredmény.

– 2003-ban “Mi az, hogy könnyűzene?!” címmel vitaindító előadássorozatba kezdett, e témában három éve könyvet is megjelentetett. Hogy látja, az utóbbi időben javult a helyzet ezen a téren?

– Szerintem nem kakaóval kellene népszerűvé tenni a klasszikusokat, hanem olyan zenék segítségével, amelyek mai és érthető gesztusokkal dolgoznak. A magas zene Bach vagy Mozart idején is saját kora zenei köznyelvéből táplálkozott. A mi korunk zenei köznyelve pedig a pop- és rockzene. Ennek elemelésével lehetne frissíteni az úgynevezett komolyzene vérkeringését. Ehhez viszont be kell engedni a repertoárba a megfelelő műveket, előadókat.  Könyvem hatására meghívtak vendégelőadónak a pécsi tudományegyetem esztétika tanszékére. Nagyon szeretek tanítani. Egyrészt rám is hatnak a tanítványaim azzal, hogy hozzák a maguk kedvenceit, másrészt én is tesztelhetem őket régebbi zenékkel, harmadrészt pedig végre felnőhet egy olyan új esztéta generáció, amely már tisztában van a könnyűzene és a komolyzene fogalmainak keletkezéstörténetével, elterjedésével, s nem utolsó sorban: pontatlanságával.

Jávorszky Béla Szilárd

vissza