Premier – Iránytű a kultúrához
Petőfi Rádió, 2005. március 27. (Húsvétvasárnap)


Szigeti István és Vedres Csaba jelenidejű zeneszerzők. Legutóbbi munkáik egybecsengése okán kerülnek egymás mellé, hiszen mindketten a szakrális zenei gyökerekhez nyúltak vissza. Requiem, passió, oratórium: a XXI. században.



Műsorvezető: Különkiadással jelentkezik a Premier Húsvétvasárnap. Szigeti István zeneszerző 1952-ben született. Tanárai: Kocsár Miklós, Szokolay Sándor és Pongrácz Zoltán. Rádiós szerkesztő, zeneszerző, Lajtha- és Erkel Ferenc-díjas. Vedres Csaba zeneszerző, zongoraművész 1964-ben született, a Konzervatórium zeneszerzés szakát Kocsár Miklós tanítványaként végezte el. 1986 őszétől ’94 nyaráig az After Crying együttes vezetője, ’96-ban kántordiplomát is szerez. Jelenleg Szentendrén él, ahol a Péter-Pál templom egyik kántora.

Mv: Uraim! Milyennek ígérkezik ez a 2005-ös Húsvét?

SzI: Remélem, boldognak!

Mv: Bővebben?

SzI: Remélem, nagyon boldognak!

Mv: Csaba, a Te esetedben annyiból más a kérdés, hogy szinte biztos, hogy az ünnep során ülsz majd az orgona mögött a Péter-Pál templomban.

VCs: Szolgálni fogok, és ennek nagyon örülök, mert semmiért nem hagynám ki ezt a lehetőséget! Nagyon szeretem az ünnepeknek ezt a körforgását.

Mv: És egész különleges hangulat van ott nálatok Szentendrén ilyenkor, olyan családias az a templom, illetve hát az a gyülekezet, amelyik ott összejön.

VCs: Én is így érzem és nagyon-nagyon fontos és sokat jelent számunkra, kántorok számára, hogy ismerjük azokat, akiknek játszunk. Tehát, hogy nem egy személytelen embertömegnek, hanem egy közösségnek.

SzI: Ezért egyébként nagyon irigylem Csabát! Nem én találtam ki, egy zeneszerző kollégám mondta valamikor régen, hogy a legnagyobb dolog egy egyházi népéneket írni, egy jót. Ugyanis az tényleg nem annak a bizonyos közönségnek szól, aki jóindulattal, hozzáértéssel ül be egy koncertre, netán még szeretettel is, ne adj Isten kíváncsi is arra, ami elhangzik, de mindenképpen meg akar ítélni valamit vagy valakit, sőt, valakiket. De egy közösség – márpedig egy mise az egy közösség, én azt hiszem –, ha együtt énekel, akkor az egy olyan fantasztikus élmény, ami nagyobb dolog, mint egy jó slágert írni, azt hiszem; bármennyire is profánnak tűnik a hasonlat.

Mv: István kimondta, hogy népének, Vedres Csaba azonnal buzgón bólogatott...

VCs: Nagyon-nagyon egyetértek azzal, amit mondtál! Az elmúlt 20–25 évben rengeteg zeneszerzői célkitűzésem volt s abból sokat jobban-rosszabbul sikerült megvalósítanom. De legalább 15 éve próbálok egy szép népéneket írni és nem sikerült... Nagyon nehéz: összesen egy oktáv hangterjedelem áll a rendelkezésünkre, kromatikát nem nagyon használhatunk, bonyolult ritmusokat nem nagyon lehet használni, fülbemászónak kell lenni, méltóságteljesnek. Nagyon-nagyon nehéz és szép feladat!

A másik, amivel kapcsolódnék hozzád, hogy tényleg szinte a repülésnek a boldogságát érzi az ember, amikor annyi ember együtt énekel. Amennyire megsebzi a szívemet: mondjuk, a metró fejezi ki nekem a legjobban ezt a nagyvárosi elidegenedést, s ahogy látom azt a töméntelen sok magányos embert egymástól elszigetelve, legalább akkora öröm jár át, amikor sok ember együtt énekel.

Mv: Gondolkoztam rajta, hogy miként is alakuljon ez a beszélgetés, bevallom, egyetlen ötletem támadt: ha már Húsvét van, megkérdezlek kettőtöket. Amikor a mű eljött hozzánk, akkor Szigeti István olyan érettségiző korú lehet; hogyha Szigeti István érettségiző korú, akkor Vedres Csaba talán már felső tagozatos általános iskolás. Én ’70-től emlékszem a Jézus Krisztus Szupersztárra. Milyen volt az első találkozás vele és hogy vagytok ma vele?

SzI: Én nagyon szeretem. Akkor is szerettem, ma is szeretem. (...) A Szupersztár jó zene. Zenei hozzáértéssel lett az – szép magyarsággal – megcsinálva. És te nagyon jól tudod, hogy nekem mániám a passió (...), ez számomra a drámák drámája. Abban tényleg minden benne van, és nemhogy joga, hanem – én úgy érzem – kötelessége is minden kornak és minden műfajnak talán hozzányúlni, természetesen kellő tehetséggel. Na most, a Szupersztár: a 60-as évek végén, 70-es évek elején – 60 valahányban született a mű – törvényszerű volt, hogy nem lehetett kikerülni ezt akkor, azt hiszem.

Mv: Hát, ha már így pontosítottad a keletkezés dátumát, akkor én is pontosítok: akkor Vedres Csaba valószínűleg, amikor a Szupersztár keletkezik, még óvodás. És nem olyan régen olvastam az interneten egy nyilatkozatodat – nem tudom, mikori –, amelyik nyilatkozatban hitet teszel a rockzene mellett, mint az egyik járható út mellett a magad számára kompozitorként.

VCs: A Jézus Krisztus Szupersztárral én úgy találkoztam, hogy volt nálunk a hippi mozgalom után egy nagy nosztalgia valamikor a ’70-es évek végén, ’80-as évek elején – és én pont akkor voltam gimnazista. A Madách Gimnáziumban is ez egy kultusz zenének számított, és én is egy nagyon jól megírt darabnak tartom, mert kiválóan el vannak találva a témái. Ami zavar benne az, hogy hát teológiailag nagyon zavarosnak tartom. De hát ez már más kérdés, mert a zenét azt nagyon jónak tartom.

Mv: Végül is rengeteg olyan egyházi zene van, ami a zsidó-keresztény kultúrkörnek akkor is része, hogyha az illető szerző nem hívő. Erről mi a véleményetek: hogy szerezhet-e érvényes, egyházi darabot valaki, aki nem hívő?

SzI: Hát, régen kaptam ilyen nehéz kérdést, mert az ember úgy zsigerből rögtön rávágná, hogy nem; de nem hiszem, hogy nem. Mint ahogy nem hiszem azt, hogy létezik nemhívő ember. Szóval, (...) mit jelent az, hogy hívő? Valamelyikőtök tud erre válaszolni? (...)

Mv: Komoly „nem&rdquoh;-eket integetünk itt körötted.

SzI: Igen, itt vagyok bajban. Mert ha azt mondom, hogy létezik olyan ember, akinek nincsen szüksége szimbólumokra, most közelítsük egy másik oldalról, akkor az – mondjak durvaságot? –, hogy az nem ember? Nem hiszem, hogy létezne ilyen ember.

Mv: Vagy legalábbis minimum a fogalmi gondolkodás szintjéig nem jutott el.

SzI: Igen. Szóval, itt akadok meg. Na, most az, hogy milyen szöveget választok (...), ezért dadogok itt körbe, mert mondom, zsigerből azt mondanám, hogy nem, persze; azt át kell érezni. Nyilván annyi műveltség szükségeltetik hozzá, hogy egy Stabat Mater-ről tudjam, hogy miről szól és az nem egy pünkösdi kantátának a témája; de jó zenét azért lehet írni anélkül is.

Mv: Vedres Csaba? Neked van összehasonlítási alapod a saját pályafutásod során.

VCs: Igen, mivel a Jóistennek csak kb. olyan 24 év után engedtem meg nagy kegyesen, hogy megtaláljon, azért hosszú ideig tartott ez az Isten-keresés, és az első misémet még tkp. ateistaként írtam. Ami különös dolog volt. Van, ameddig az ember viszonylag könnyen be tud hatolni ezeknek a szent szövegeknek, ha mély értelmébe nem is, legalább a hangulatába. Tehát így könnyű volt Kyrie-t írnom, ezt megértettem, hogy „Irgalmazz”, mint ahogy Gloria-t is, de az Agnus Dei-nek a mélységébe – ami ugye már a liturgiának nagyon szerves része és kívülről nehezen megközelíthető – nem nagyon tudtam belehatolni. De egészen biztos vagyok benne, hogy mielőtt az ember kimondja az igen-t, már létezik egy nagyon erős vonzás, egy nagyon erős vonzódás és ez esetenként kifejeződhet így is, hogy az ember a miseszöveghez vonzódik. Nézzük meg, hogy hány ateista – hát, ateista, fura szó (...) – dolgozza föl ezt az alaptémát, hogy De Profundis, „A mélységből kiáltok”; hogy ez hány embert vonz.

Mv: Tehát végül is összefoglalhatom a két választ annyiban, hogy alkotó, teremtő ember mindenféleképpen hívő?

SzI: Hát nagyon cinikusan azt tudom mondani, hogy legalább önmagában kell, hogy higgyen.

VCs: Nem tudom; nagyon, nagyon-nagyon különbözők ezek a reakciók. Mondjuk, a legizgalmasabb ilyen szempontból talán Heine, aki dühödten és gyűlölködve megy neki a hitnek. De ha jól tudom, hogy a halálos ágyán aztán ő is megbékült.

Mv: Ha már az István úgy fogalmazott, hogy legalább magában hisz, akkor erről nekem eszembe jut: talán egy fél esztendeje Ördögh Csillával egy éjszakai műsorban adtuk le Vedres Csabáéknak egy igen különleges művét, József Attila Kész a leltár-át. Ami hogy is kezdődik: „Magamban bíztam eleitől fogva”. Kikkel csináltátok ezt annak idején?

VCs: Az After Cryinggal csináltuk még, ez a 3. lemezen, a „Föld és Ég”-en jelent meg. Azt gondolom, hogy ez egy zsoltár. És hogyha valamiért Dávid királyt – vagy azt a művészi csoportot, akik a zsoltárokat írták – minden művészet példaképének tekintem, az pontosan a szélsőségességük. Tehát ha az ember komolyan tanulmányozza a zsoltárokat, akkor látja, hogy ott megvannak a kétségnek, a kétségbeesésnek, a Jóisten megvádolásának s nagyon-nagyon sok mindennek a szavai, tehát a zsoltárok nem egyfajta steril művészetet jelentenek. S azért gondolom, hogy József Attilának ez az egészen mély, szinte a saját teljes életét átvilágító lelkiállapota, amelyben a Leltárt írta, az nagyon közel áll a zsoltároknak a hangvételéhez.

Mv: (...) itt viszont olyan szövegekkel találkoztatok munkátok során, amelyekkel előttetek már nagyon sokan foglalkoztak. Másként nyúltál hozzá annak idején, amikor írtad a Requiem-et, azokhoz a mondatokhoz, amelyeket kisfiú korod óta ismersz, és néhány száz, ill. több, mint ezer éve énekli az emberiség a legkülönbözőbb dallamokra őket?

SzI: Nyilván máshogy... Nekem volt az egésszel kapcsolatban egy alapvető elképzelésem: az, hogy én nem borzalmat akarok írni. Tehát, hogy a halál nem arról szól, hogy vége mindennek – persze, szomorú dolog nyilván, főleg, ha az ember olyat veszít el, akihez köze volt, akit szeretett. De hát ez már a hívő emberhez, azt hiszem, hozzátartozik, hogy ezzel koránt sincsen vége a dolognak.

Tehát ha volt célkitűzésem (...), az az volt, hogy nyilván van egyfajta szomorúság, de valahol a mélyében vagy mögötte, bármi furcsa is, de valami öröm, valami tisztaság is ott van.

Mv: Csaba?

VCs: Meg vagyok döbbenve, hogy mennyire ugyanaz volt a kiindulópontunk! Én is azt gondoltam, hogy semmiképpen nem félelmetes zenét kellene írni, és hát különösen nem a liturgia keretein belül, mert a halál egy sokkal nagyobb egységnek a része. Mondjuk, aki ezzel egész életében foglalkozott, az Tolsztoj volt, és ő fantasztikusan szép nyugalommal tudja tekinteni a halált. Az más kérdés, hogy az ő halála mennyire nyugtalanra sikeredett végül. Úgyhogy ugyanez volt a célom; illetve az őskeresztényeknek a szemléletére gondoltam, hogy ők mennyire másként látták, tehát hogy égi születésnapnak tekintették a halálnak a pillanatát. És hát ugye a szenteket is azokon a napokon ünnepeljük, amelyeken meghaltak, s valahogy ezt a részét szerettem volna megfogni. Ha még megengednéd, még egy gondolatot hozzáfűznék, hogy mivel azért mégis, amiről itt Pista beszélt, hogy ennek megvan a maga szomorú és nagyon megrázó oldala: én a Requiememben folyamatosan egy liturgikus verzióban és egy világi verzióban gondolkodom. A liturgikus lesz, amelynek a központja a Jóisten és a nyugalom; a másiknak, ha nem is a centrumában, de – mondjuk – nagyobb részt foglal benne az emberi fájdalom. Bár nem hiszem, hogy a Verdi-Requiemet bármiben túl lehetne ezen a téren szárnyalni.

Mv: Egyáltalán, szabad ilyenkor eszetekbe jusson, hogy a klasszikus, több száz éve meghalt kollegák miként nyúltak a témához?

SzI: Nem lehet, hogy ne jusson eszünkbe! Hát ismerjük a darabokat, az ember egész életében ezektől próbál megszabadulni, hát ez a legnehezebb az egészben. És óhatatlanul időnként az ember beleírja az emlékeit, kár ez ellen ágálni. De jó lenne, hogyha az embernek sikerülne olyat leírni, ami még soha nem volt! Egy csudát, erről szó nincs: benne vannak az emlékek nyilván, de ezeket az ember megpróbálja elkerülni, a sablonokat nyilván, és hát azért ugyanarról a dologról, hogyha most mi kimennénk hárman egy virágzó rétre, mind a hárman ugyanazt látnánk. De hogyha azt mondanák, hogy ezt most rajzoljuk le és tudnánk rajzolni, nyilván mind a hárman egész más módon rajzolnánk le. Tehát ugyanarról a dologról is, ahányan vagyunk, egy picit biztos, hogy más fog eszünkbe jutni.

VCs: A korunkban nagyon sajátosan félre- és túldimenzionálják az eredetiséget; tehát ugyanúgy gondolkodom szintén. Nagyon is jó, hogy hatnak ránk! És az embernek nem azzal kell foglalkoznia, hogy rá ne hasson senki, hanem egyszerűen a belső érzésvilágát, az alkotói világát kell tisztán hagynia, és akkor jöhet akárki.

Mv: Amiben része van ennek a szintézisnek is…

VCs: Igen, mert fantasztikusan jó dolog visszanézni a korábbi koroknak a témaátvételeire: hát a legismertebbek, hogy a Bach-zongoraversenyek, amelyek Vivaldi-művekből keletkeztek és így tovább... Egyáltalán, ezzel nincsen semmi probléma.

Mv: Hoztál te valami CD-t, amivel ezt támasztod alá, hogy rád mi hatott, miközben ezen a Requiemen dolgoztál.

VCs: Egy szófiai koncertem után egy kedves bolgár ismerősöm elvitt egy nagyon különös lemezboltba, ahol bolgár liturgikus zenét lehetett kapni és itt ismerkedtem meg Kukuzeles Szent Jánosnak a zenéjével: ez az ortodox többszólamú technika elemi hatással volt rám! Úgyhogy az ő egyik művéből, a Slava Ottsu-ból a Kyriembe egy az egyben átvettem zenei részletet.

SzI: Én ezt nem tudtam. Így már egy picit tájékozottabb vagyok. De hallgattam a Kyriet és ugyan megállapodtunk az elején, hogy most nem egymást csepülni vagy dicsérni fogjuk, de picit irigykedem Csabára. Ugyanis nekem, amikor hallgattam pont a Kyriet, akkor az jutott eszembe, hogy tavaly vagy tavalyelőtt életem egyik legnagyobb élménye volt, hogy Franciaországban dolgozhattam egy hónapot és eljutottam a solesmes-i bencésekhez egy misére. És a gregoriánról annak idején csak tanulmányaimban tudtam azt, hogy ha gregorián, akkor a solesmes-i bencések. És élőben hallani őket: hát az valami fantasztikus volt!

Akkor jutott eszembe, azt hiszem (...), hogy a zene az évszázadok folyamán folyamatosan romlik. És jó, hogy Csaba erre – biztos vagyok benne – vissza tud majd valamit jelezni. És ezt véltem fölfedezni a Kyriejében: nem tudom, hogy tudatos volt-e ez a gondolkodás vagy sem, hogy a középkorban a zene feltételezett egyfajta műveltséget az emberekből. Jól lehet, nem nemzeti nyelven ment a liturgia ugye akkor, hanem latinul, de egy Kyrieben, egy Gloriában stb. mindenki pontosan tudta, hogy miről van szó. A zeneszerző nem erősítette ezt meg durván és nem játszott rá ezekre a hangulatokra; pusztán azt az ismert szöveget, mondjuk, egy olyan 10 centivel elemelte a földről. És ez valami olyan hallatlan tisztaságot eredményezett: nem akart senkit meggyőzni erőszakosan, nem mondta azt, hogy most itt örülni kell, most a Gloria az lehetőleg trombitákkal kezdődjék, üstdobokkal és fényes D-dúrban; a Kyrienél zokogni, sírni, könyörögni kell...

Mv: Milyen hangnemben?

SzI: Az már változóbb. Én a d-mollt nagyon szeretem, vagy a g-mollt? Mindegy, ez lényegtelen. Én Csabán egy ilyesfajta dolgot fedeztem föl, hogy nem akar megerőszakolni engem, nem akarja a hallgatót megerőszakolni, hanem egyszerűen hagyja énekelni őket; úgyis tudom, miről van szó. És ez nagyon tetszett, megmondom őszintén! Sőt, egy kicsit irigyeltem is!

Mv: Szóval: romlott a zene vagy nem romlott a zene a középkor óta? Szerinted.

VCs: Szerintem is romlott.

SzI: A népénekhez jutunk vissza, nem?

VCs: S ami még aggasztóbb, hogy Platón azt mondja, hogy mindennek a romlása a zene romlásával kezdődik. Hogy az erkölcsök romlása, meg minden; úgyhogy először a zene az, amelyik jelzi azt, hogy nagy baj következik. Werfel a Verdi-könyvében nagyon jól kifejti ezt a gondolatot, hogy hogy van ez a romlás. De azt hiszem, hogy egy nap kevés lenne hozzá, hogy ezt az érzésünket be tudjuk bizonyítani.

A kérdésednek talán a másik fele, hogy könnyű dolgom van, mert élő közösség számára komponálok. És ez az, ami a kántorságban felbecsülhetetlen: hogy tudom, hogy ismerem azt a nénit, azt a fiatalt, azt az atyát – és megvan az örömszerzésnek az a teljesen közvetlen módja, hogy tudom, hogy melyik dallamfordulatot szereti. És ez nagyon más, mint amikor én meg akarok felelni. Nem akarok neki megfelelni: szeretném, ha örülne! És ebből származik valami eleresztettség, hogy én most nem fogom megváltani a világot; csak azt szeretném, hogy ők örüljenek!

Mv: Hát én csak botorkálok a XX. századi magyar zenetörténetben, de azt hiszem, hogy ebben a sajátos magyar XX. században nem igazán lehetett egyetlen magyar közösségnek, egyetlen templomnak sem Bach-ja. És most nemcsak a kvalitásokra gondolok, hanem erre az, úgy tetszik, szociológiai lehetőségre, hogy azt hiszem, ez a II. világháborúig sem volt jellemző, a szocialista Magyarországon meg nagyjából kizárt volt. Tehát ilyen szempontból vélem én, hogy Vedres Csaba elég különleges helyzetben van: mert ugye megszokták a liturgiát a hívek, ki-ki a maga élete során, jónéhány évszázadon keresztül olyannak, mint amilyen hagyományos módon, majd jön egy - hozzájuk képest mindenképpen – fiatal ember és csinál valami egészen mást. Jó, erre nehéz lesz neked válaszolnod, de büszkék rá a Szent Péter-Pál templom hívei, hogy saját kántoruk van, saját zeneszerzőjük?

VCs: A nagyon kedves kántorkollegámat, a Tardy Gergelyt, pontosan ugyanúgy szeretik és megbecsülik. Tehát egy nagyon-nagyon jó helyen vagyunk, ahol elfogadnak minket a mindenféle különösségeinkkel együtt. Inkább ezt mondhatom.

Mv: És nem is illetnek kritikával? Hogy „Kántor úr! vagy: Csabi! Ez egy kicsit sok volt, idegen volt, szokatlan volt, amit most csináltál, most csinált.”?

VCs: Ó, dehogynem! A kántormunkának kb. a fele a zene, legalább akkora rész az egyensúlyozás a különböző zenei irányzatok között, tehát ezeknek a kezelése. Hiszen nyilván vannak idősebb emberek, akik másfajta zenét szeretnek; a fiatalok jobban örülnének, ha több gitáros ének lenne stb. S ezeknek a kiegyensúlyozása úgy, hogy mindenki azt érezze, hogy szép liturgiát hall: ez egy, ez egy szép feladat!

Mv: Elhangzott az egyik kulcsszó mindkettőtök életéből: a gitáros ének. Jól emlékszem? A felső-krisztinavárosi templomban volt neked egy ilyen együttesed annak idején?

SzI: Igen. 1967 vagy 68 és 71 között; én 71-ben váltam ki és utána ők még dolgoztak egy darabig együtt. Valóban, az első beatmisék egyikét csináltuk – mert nem egyedül csináltam, hanem egy csapattal.

VCs: Akkor a Szilast is ismerted?

SzI: Igen, de az a Mátyás templomban volt, azt a Tardy Laciék csinálták. Az volt az első beatmise annak idején; azt csak per Szilas-misének ismertük, azzal indult ez a műfaj Magyarországon. És hát akkor több-kevesebb sikerrel megpróbálkoztunk mi is csinálni dolgokat, amiből nem egyre nagyon szívesen emlékszem. Sőt! Nem fogom megmondani, hogy hol, de van egy-két olyan akkori szerzeményem, amit aztán később fölhasználtam már érett fejjel is.

Mv: Könnyebb volt akkor misét írni, igaz? Hiszen még nem zavart a tudás.

SzI: Hát egyrészt ez is egy nagyon fontos szempont volt. A másik viszont az, hogy akkor ez – furcsát mondok, mert azt akartam mondani, hogy nem volt divat; hogy a csudába ne lett volna az, divat volt, de – nem volt államilag támogatott dolog, sőt. Na, most ez egy nagyon jó érzés volt: valami olyat csinálni, amiért egészen biztosan nem fogsz kitüntetést kapni.

Mv: És ez a legkevesebb?

SzI: És ez a legkevesebb, persze; szóval, ebben volt valami... Ugye, ezt ma úgy illene magyarázni, hogy „Én bizony már akkor is...!” A nyavalyát!

Mv: De, hogy dafke, az biztos!

SzI: De dafke! Így van, így van. Na, most ma egy ilyet csinálni: ezt is már elmondtam, hogy engem fölbőszített az, hogy 1989–90 után nagyon sokan elkezdtek liturgikus zenét írni, akiknek az égvilágon – most egy picit ellent kell, hogy mondjak, ugye a beszélgetés kezdetén kérdezted, hogy lehet-e...

Mv: ...a hívő-nemhívő kérdéshez...

SzI: Hát ebből látszik, hogy voltak rejtett hívők – ez most egy nagyon csúnya, cinikus megjegyzésem volt, azt hiszem.

Mv: ...akik búvópatakként írtak mozgalmi dalokat évtizedeken át.

SzI: I-igen, és akkor most nagyon jóindulatú voltam, megvárták azt a lehetőséget, amíg beérik a hitük és akkor megírták ezeket a zenéket.. Én akkor megfogadtam, hogy... Holott én onnan származom, a Felső-Krisztinavárosi Plébániatemplomból: mint ministráns is nagyon sokáig ott voltam; mint muzsikus is ott kezdtem bontogatni szárnyaimat. De akkor megfogadtam, hogy: na, én most egészen biztos, hogy nem fogok egyházi zenét írni.

Mv: Hány évet vártál ki?

SzI: Nem tudom pontosan megmondani, egy évtizedet szinte egészen biztos. Bár nem igaz, mert a Requiem-et már elkezdtem: azt tkp. 1993–94 táján írtam, de azt még csak úgy magamnak, akkor kezdtem; de szó nem volt arról, hogy én azt majd... Illetve, arról, hogy befejezem, arról igen, reménykedtem; de, hogy mikor, azt nem tudtam – de én nyilvánosan semmiféle liturgikus zenével nem jelentkeztem. Valahogy úgy éreztem, hogy most nem. Szóval, túlzás lenne, de majdhogynem arra gondoltam, hogy inkább most mozgalmi dalt fogok írni...

Mv: Csaba! Te ezzel hogy voltál? A te egyházi zenei pályafutásod is korábbi, mint az After Crying.

VCs: Én 1992-ben kerültem a váci kántorképzőre, és akkor azt 4 év alatt elvégeztem. A Madách mellett ez volt a legkedvesebb iskolám...

SzI: Még egy közös pont van köztünk: én ugyanis tanítottam azidőtájt Vácott!

VCs: Tényleg? És mit?

SzI: Zongorát a zeneiskolában.

VCs: Ja!

Mv: Akkor ezért nem találkoztatok össze.

VCs: ...és ezt 96-ban végeztem el. De én tkp. akkoriban úgy tűnt, hogy csak azért megyek el, hogy megismerkedjem az egyházi zenével belülről, hogy jobban belelássak, hogy mi miért van, s nem gondoltam belőle, hogy aztán kántor is leszek. S ez aztán gondviselésszerűen alakult később.

Mv: De ha jól figyeltem, misét írtál már fiatalabban is...

VCs: Igen. Azt egy korai After Crying-formációmnak írtam, amely aztán anyagiak híján széthullott. Úgyhogy azt a misét talán 2-szer vagy 3-szor próbáltuk: egyszer, azt hiszem, felvenni; kétszer valahogy bemutatni, de soha nem sikerült rá eleget próbálni.

Mv: István! Miként alakul a te Requiemed karrierje? Annyi tény, hogy most a Nagyhéten elhangzott a rádióban. Hívek elé, közönség elé kerül-e egyhamar?

SzI: Nem tudom. Ez, tudom, hogy nagyképűen hangzik, de ez nem az én dolgom... Szóval, az ember megírta, ezzel megtette azt, amit ő tehetett az ügy érdekében. Ha ez kell, akkor kell; ha nem kell, nem kell.

Mv: De tudnál róla, hogyha keresné valaki a partitúrát...

SzI: Gondolom, igen.

Mv: Hátha rajtad keresnék...

SzI: Elképzelhető.

Mv: Csaba, ugyanez a kérdés neked. Végül is megint más a helyzet, mert téged az idő is szorított, már októberben tavaly.

VCs: Nem vagyok még vele kész teljesen. Azt tudom, hogy Kaposváron majd Halottak Napján be fogjuk mutatni, és egészen biztos, hogy Szentendrén is kapok rá lehetőséget, hogy bemutassuk a liturgikus verziót. A zenekari verziót, azt pedig – ahogy Pista mondta – szépen megírom, és aztán majd a többi: az nem az én dolgom.

Mv: Mint egyházzenei muzsikusok vagy ilyen műfajokban is alkotók: mire készültök?

SzI: Én már elmondtam ezt neked, de nem tudom, hogy megérem-e: a Passióra.

VCs: Én beszéltem már neked erről, de nem tudom, hogy megérem-e a Passióm...

Mv: A Premier húsvéti adásában Szigeti István és Vedres Csaba zeneszerzőkkel beszélgettünk.


A műsort Ördögh Csilla, Vancsok György és Balla Ferenc készítette.

vissza