– Kántorhelyettes vagyok, és nagyon szeretem. Szoktam improvizálni, de nem ilyet. Nekem nagyon fontos, hogy amikor kántor vagyok a templomban, akkor az nem rólam szól. Kérdezem, mi a kedvencük, melyiket szeretik énekelni. Bosszantanak az olyan kántorok, akiket az egész nem érdekel, de egy darabot betanul a végére, és már pörgeti, már sietteti, hogy mikor jön ő. Ez tőlem távol áll.

A kántorság olyan, mint mozdonyt vezetni, komoly dolog. Amikor 400 embert beindítasz, az valami hihetetlen! Nagyon érzik az emberek azt, hogy milyen kántor vagy, például gyáva „ ez gyorsan akarja, az lassan, az megállna, az tovább menne, és a nép rángatja az istrángot. De, ha megérzik, hogy a kántorban belül nyugalom van, akkor mindenki átveszi a tempót, és gyönyörű szépen tudnak énekelni. Azt megkönnyezem. Az egy akkora érzés ebben az individualista korban, hogy három-négyszáz ember ugyanazt énekli.

Marxista szülők gyereke vagyok. Biztos ismeritek azt a generációt, akik hittek ebben az eszmében. Két nagyon-nagyon tisztességes embert képzeljetek el, nem is jutottak magasra, de hát a párt... 18 éves koromig meg voltam róla győződve, hogy valamelyik Marx könyvben egyértelműen le van írva, mi az élet értelme. Ezt gimnáziumban nyilván azért nem tanultuk, mert, kicsik vagyunk hozzá.

18 évesen lettem katona. Ott ért nagyon komoly hatás „ győri bencések voltak köztünk és rendszeresen vitatkoztak velünk. Rengeteget dühöngtem, mert semmit nem tudtam nekik válaszolni. Mindig ők jöttek ki győztesen a vitákból. Arra gondoltam, hogy amikor leszereltem, megveszem, Feuerbach és a vallás kritikája című könyvet. Amikor elolvastam, azt mondtam, hogy ez nem válasz semmire, ez egy hablaty. Ilyen rossz az egyház, meg annyi bűnt követett el... Jó, de hol van a lélek? Akkor kezdődött el egy intellektuálisabb Isten keresés. A filozófusoknál kopogtattam. Döntő hatással volt rám  Dosztojevszkij, Weöres Sándor hite meg Bach. Amikor szólt egy-egy lassú tétel, akkor éreztem, hogy itt valami olyan dolog van, amit semmiféle pszichológiával nem tudok megmagyarázni. Amikor ezt a zenét hallom, akkor ott van valami, amit hiába elemzek, éreztem... itt valami más van. Amikor ez hívott, elolvastam Weörestől „A teljesség felé&rdash;-t. Azt mondtam, hogy ez egy lila marhaság, és bedobtam a sarokba. Két hónap múlva megint elolvastam, és azt mondtam, hogy van Isten. Akkor nagyon sokáig egy ilyen "deista" valaki voltam. Tehát, van egy Isten, aki valószínűleg szeret minket. Krisztus nem tudom, mi volt, az biztos, hogy nagyon jó ember volt, de hogy Isten fia volt-e, azt nem tudtam. Azután egyszer úgy döntöttem, most már rendbe teszem ezt a dolgot. Lementem egy nagyon hiteles paphoz. Addig olyan Isten képem volt, hogy nekem annyi bűnöm van, amit fölhalmoztam 26 éves koromig, egyértelmű, hogy megbocsáthatatlan. Lehet egyezkedni, körülbelül ennyi, esetleg pokol... – majd meglátjuk. Volt egy ilyen egészen fura dolog. Egy este elmondta, hogy szeret, mindenképpen szeret az Isten, ha bűnös vagy, ha nem vagy bűnös. Annyit tehetsz, hogy elfordulsz, vagy visszaszereted.

Ez iszonyatosan nagy katarzis volt. Onnantól már elkezdtek göngyölődni a dolgok.

Nem tudom, Ti szeretitek ezt a kifejezést, hogy vallásos ember? Én nem kedvelem. Inkább azt mondom, hogy van-e élő Isten-kapcsolata az embernek vagy nincs.

Julival, a feleségemmel szoktunk templomi koncerteket adni. Orgonán és hegedűn játszunk. Ha kivesszük a mai irányzatokból a pénzt, valami egészen érdekes születik. Ott van ez az egész tébolyult zenei világ, ahol mindenhol csak sztárok vannak, a komoly zenében is egyre inkább. Az a legjobb, ha minél kisebb helyre megyünk, annál nagyobb a hatás.

Elmegyünk egy kis faluba, és akkor azt mondják: – Ugyan, ki ez? Nem látjuk sem a Való Világban, sem a nem tudom én miben, nem ő a Megasztár győztese. Jött két zenész Budapestről, és apait-anyait belead, látni, mivel nem készültek fel a támadásra, itt valami jó lesz. Nem úgy, mint egy koncert, ahol várom a nagy élményt, hanem egyszerűen váratlanul, védtelenül éri őket valami nagyon nagy dolog. Kiskőrösön Juli játszott egy Brahms-szonátát, és egy paraszt néni utána odament hozzá és azt mondta: – Aranyoskám! Maga játszott hegedűn? Juli válaszolt: – Igen. Erre a néni meghajolt előtte és kezet csókolt neki. Most ugyanezt elképzelem népművelő módszerrel, csöngetek: – Jó napot kívánok. Brahms összes műveit szeretném eladásra ajánlani, a most kezdődő TV-sorozatban kedvezményesen. Csak harminc százalék. Az lesz a válasz: – Nem, most nincs szükségem Brahmsra.

Neki arra van szüksége, amit ott Juli játszott. Megpróbáljuk ezt a vonalat valahogy megerősíteni. Ha a pénzt kiszedjük ebből a dologból, akkor történhet valami csodálatos.

Forrás: www.parokia.net