Rockinform 1993/5.
A hazai lemezkiadás két remek példánya – legalábbis az utolsó évtizedben a
180-as Csoport mellett – az After Crying „Megalázottak és megszomorítottak (Quint)
és az ef. Zámbó Happy Dead Band „Himalája" (svéd-magyar magánkiadás) lemeze.
Mindkettő zenei intelligenciájával, görcsmentességévei és megkomponáltságával
(természetesen és tudatosan) tűnik ki az egyébként többnyire lapos, magyar
(unalom) tengerből. Részletesebben itt az After Crying-gal foglalkozom. Ennek
aktualitását adja, hogy április 22-én 19.30-kor a Bp. Sportcsarnokban "ősbemutatták"
a King Crimson első, „In the court of the Crimson King" című LP-ét.Tavalyelőtt a progresszív zenét hallgatók „maroknyi" csoportja egy hasonló bemutatóval találkozhatott Vedres Csaba és Pejtsik Péter ösztönző hatásának köszönhetően. Akkor a negyedik, Islands c. K. C. lemezt muzsikálták el a Petőfi Csarnokban, majdhogynem tökéletesen. Ami „tökéletlen" volt, az saját karakterük beleadása, ám ezzel élővé, átéltté és érzékennyé tették a frippi koncepciót, azaz pozitívum lett a sokszor negatív interpretátori profil. Már ennek a koncertnek a végén lejátszottak két darabot az első K. C. lemezről; a „XXIst Century Schizoid Man"-t és az „I talk to the wind"-et, jelezve, hogy régóta meghatározó élményük Zappa és Emersonék mellett (is) a Crimson muzsikájának jelentősebb része. (Vizuálisan is kötődtek elődeikhez, nemcsak felállásban, de a háttérbe egyszerű, hétköznapi hangulatképeket vetítettek.) Ilyetén bemutató(i)k tanúskodhatnak amellett, hogy ezeket a klasszikus progresszív rockzenei tételeket nem egészen, de közel olyan nehéz visszaadni eredeti módon, és legalább annyira számít előadásukban a muzsikusok karaktere, mint a komolyzenei művek bemutatásánál.
Az After Crying első kazettája (melyet a másodikkal egyetemben 1991. 04. 12-i FMH-beli koncertjére jelentetett meg a Katakomba Kiadó – elérhető: Egervári Gábor, tel. 155-6206 reggel, munkanap) Opus 1 címmel az 1988–89-es demo és koncertfelvételeket tartalmazza, egybefüggő, egyórás kompozícióként. Az 1989 After Crying című, következő, szintén kazettán megjelent anyag a zenekar első koncertszezonjának több darabból álló műsora, stúdiófelvétel, a „nulladik nagylemez". Az „Így hallgattam el" ebbe a repertoárba tartozott, de az 1991. okt. 7-én, az Óbudai Társaskörben rögzített „Koncert" című kazettán adták ki. Nemsokára, 1992 elején megjelent az „Overground Music" c. lemez, az együttes első albuma.
Az eredetileg „trióban" indult zenekar (Egervári Gábor: fuvola, Pejtsik Péter:
cselló, Vedres Csaba: zongora, mindenki: ének) kiegészült a második kazetta
hangzó anyagában a későbbiekben kevésbé, majd szinte egyáltalán nem szereplő
Szerb Katalin hegedű-, énekjátékával. A már említett 1991. okt. 4-i Crimsonos
bemutatón a „zenei igények" miatt vendégművészként szerepelt Torma Ferenc
gitáron (a frippi nyenyerék megszólaltatója), Németh Róbert, Barcza Gergely
szaxofonon, valamint más fiatal fúvósok (alias „Mel Collinsok" stb. a Crimsonból),
Kristóf – „csak így" –, akár Boz, basszusgitáron, akit számos budapesti
koncerten hallhatunk session zenészként, valamint Gacs László (ex-Sziámi, Ian
Wallace-ként), aki velük „ragadt" és a korábbi technikusi, háttérzajászi
feladatkör ellátása után a megjelent korongokon muzsikál továbbra is a
zenekarral. Ez az ütős hangzásnövelés nem ártott a zenének, sőt (!), bár
muzsikus vélemények szerint a felállás leggyengébb pontját képviseli az
ex-underground zenész. Sokan nem osztják ezt a kicsit elfogult véleményt.
Láthatjuk, hogy Egervári Gábor (mint Pete Sinfield a Crimsonban – vajon hol van
most ő?) egyre inkább a szövegírói szerepet vette át, Görgényi Tamás, Pejtsik
Péter helyenkénti szerzői társulásával (a forrásokat ne soroljuk). Lehetséges,
hogy a vizuális és más effekt megoldásokért is ő a „felelős", Sinfield-hez
hasonlóan?Ezt a kérdést megválaszolni látszik a többi előadás mellett, az 1993. április 22-ei koncerten Egervári által („Pacsirta nyelvek aszpikban" pólóban) lebonyolított cselekvéssor. A fény- és hangkorrekciós berendezések működtetése mellett elénekelte a második kazettájukon hallható „Fly!" c. dalt. Ügyes megoldás volt a színpadból szükségszerűen „kimozdított", a közönség közé „vegyülő" tag bevonása (fejgép, könnyek, pátosz, természetesen) a fronton zajló akcióba. Akció, mert a koncert ahhoz hasonlított, mintha erőtlenebb másolata lett volna a Petőfi Csarnokbeli igazán eredeti, ösztönösebb játéknak. „Felszabadultságban" nem volt hiány, ezt támasztotta alá Pejtsik „aranyos", bohém, elmecsillogtatása. Zeneileg „A gadarai megszállott"-ban tényleg remek formában volt, mint ahogy általában az együttes tagjai inkább műsoruk első felében (A. C. repertoárban) mutatták be zenei érzékenységüket. Az „Hommage a Robert Fripp" c. darab ötletes a Crimsonos betétek, illetve a frippi-„tronicák" alkalmazásával. Az első lemezükön szereplő madrigál nemcsak a spanyol dallamot hozta szépen, de erősen él benne a 70-es évek elejének progresszív, vagy általában rockos dallamvilága is. A XII–XIII. századi "szillabikus duplum" aláfestése diszkrét gacsi dobolással és sepregetessel pedig egészen fergeteges volt. A „Megalázottak" (...), „A bábok tánca" (Crimson!) vagy „Belfegor dala" szokásosan jó volt.
Zavarban vagyok, amikor a szünetet követő King Crimson-reinkarnatív
bemutatóról kellene írnom. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy régóta közvetlenül
egymás mellett tartom a polcomon a Crimson és az After Crying anyagait. A
csapat, mint céloztam rá, teljes erőbedobással próbálta meg felidézni az első K.
C. lemezt. Mivel emlékszem a Petőfi Csarnokban elhangzott darabokra,
kijelenthetem, hogy ott átéltebb és kellemesebb volt a két dal előadása. Lehet,
hogy szubjektív vélemény, de a címadó „In the court of the..." egyenesen gyenge
plagizálásnak minősíthető a hallott álmellotron hangzásnak, vagy a zenei
szétesésnek (gondolok pl. a dob túlságosan „mű" belépésére) „köszönhetően".
Voltak, akik a műsor első felében furcsa hangokat produkáló Winkler Balázsra is
rácsodálkoztak, magam azon a véleményen vagyok, hogy a fiatalember az est egyik
kiemelkedő teljesítményet nyújtotta. Torma leginkább a „Moonchild" éteri
részében és a ráadásokban szerepelt remekül. A fúvós „szekció" és ezen szólisták
remekeltek szintén (Fogolyán Kristóf belehelte akusztikailag az elektronikát,
az úr (vajh, hogy hívják?) szaxofonon, elmondása szerint nem ismerte az eredeti Crimson muzsikát, mégis szépen improvizált részben) a darabban. („XXIst schizoid")
Az üstdobot és vibrafont „kezelő" Dénes Roland kitett magáért, akár abban a
viszonylatban is, ha az Amadindára vagy Beamter „Bubi" Jenőre gondolunk. A
ráadásban fölcsendülő „Sailor's Tale" (Islands), „Peace" (In the wake of
Poseidon), „XXIst schizoid" belendülő, forterész hatására felejthetőek a
„hibák", viszonylag korrekt bemutatót tudhatnak maguk mögött a művészek.
Érdekesség, hogy Nagy Attila Kristóf (bass) elejtette útközben a fogadásra, hogy
talán másfél év múlva a „Red" Lp anyagát adják elő Vedres Csabáék.Malecz Attila (tenmaga is hallgatója volt a műsornak) a Bop-Art Orchestra kulcsfigurája évtizeddel ezelőtti interjújában hivatkozott a King Crimsonra (is) és ezen belül Robert Frippre. Akkor erősen folytatni kívánta az ebben az esetben angolok által meghatározott zenei vonalat. Számára azonban a Crimsonból főleg Bill Bruford iránya maradt, ami eltér(t) a karmazsinos, eredeti hangzástól. Ez utóbbit tökéletesebben követte a Vedres Csaba-féle társulat, kiforrottá téve saját karakterüket a mérföldkőnek számító „Megalázottak és megszomorítottak" lemezen. Hangsúlyozandó, hogy a magyar zenei hagyományok egészséges arányban szerepelnek a főleg nyugat-európai hangzás mellett, nem tönkretéve a korrekt, eredeti, progresszív műfaji megfogalmazást. (Több dolog mellett ezért is jelent mást a Barbaro együttes muzsikája, kísérlete a magyar és „nyugati világbeli” fülnek, akár az A. C.-hoz képest is. A „világ-zene” (World Music) elképzelésben, – melynek nem szerves, igazi része – az After Crying partitura megszabta hangzás kevésbé mesterkélten és ösztönösebben, érleltebben nyit új lehetőségeket, megtartva minden emlékét a rockzene hajnalának – már negyvenessé „érett” – nem túlságosan elfogult, zenét őszintén szerető generációja számára.
Csak egy kis maliciózus felhanggal megjegyzem, hogy az együttes frontemberei ígéretük ellenére nem tértek vissza interjút adni a cikk írójának, puszta „feledékenységből"...
Jakubecz A.
Fotó: Tyuki
