Hangszerként Isten kezében
A könnyűzenéről – komolyan 7.
Teofil (az Új Ember ifjúsági havilapja), 2006. december

Az eddigiekben a kortárs zene kiemelkedő zenekarainak bemutatásával a közös gondolkodásból született remekművek mellett tettük le a voksot. Most azonban kivételt teszünk egy olyan egyéniség kedvéért, kinek pályáját nem kísérte általános médiafigyelem. Vedres Csabának sok értetlenséggel kellett megküzdenie, ám műveire mégis érdemes figyelnünk.

A korán jelentkező zenei tehetség több középiskolás zenekarban tört utat magának, s sok-sok kísérlet után 1986-ban alakult meg az After Crying (róluk épp az előző számban írtunk), ahol Vedres – mint zongorista – szerzeményeivel vezéregyéniség volt, de a célért közösen küzdött mindenki: szemben az elidegenítő hatású, ám hivatalos rangra emelt kortárs komolyzenével, a hétköznapi ember számára is befogadható, gondolkodtató és érzékeny muzsikát akartak játszani. A csapat első három lemeze (Overground Music, Megalázottak és megszomorítottak, Föld és Ég) híven tükrözi a törekvés jogosságát és az elgondolás sikerét. Az albumokon túlnyomóan Vedres Csaba szerzeményei szólalnak meg, aki viszont 1994 körül már egyre távolodik a progresszív rocktól, s nyolcévi közös zenélés után elhagyja a csapatot. A barátság azonban nem szakad meg, Egervári Gábor azóta is ír szövegeket Vedres Csabának, aki ekkoriban a konzervatórium zeneszerzés szakának elvégzése után kántorképzőbe jár, ám nem sokáig bírja társak nélkül: 1995-ben megalakítja a Townscream együttest, mely végül egy albumot ér meg. A fellépési lehetőségek kitartó keresése közben megjelenik a zenekar mindmáig egyetlen nagylemeze 1997-ben Nagyvárosi ikonok címmel. A lemez valójában egy benső utazáson keresztül mutatja meg hallgatójának a modernitás elviselhetetlenségét, s a szenvedésből mély lelki fordulattal jelzi a kiutat. Az Isten felé tartó út főbb töréspontjai a kezdő „Nagyvárosi ikonok” négytételes szvitje, a „Koldus” gyilkos erővel lecsapó zenéje, József Attila legutolsó versének eszköztelen megzenésítése, s végül egy feltámadási népének szinte új lélegzetet adó feldolgozása. Hiába a kitűnő lemez, a zenekar nem kap komolyabb lehetőséget, s 1999-ben végül megszűnik. Vedres Csaba igazi szólópályája csak ekkor kezdődik, s három éven belül öt lemezt is megjelentet. A sor az 1999-ben megjelenő Mesék, levelek című albummal indul, amelynek két csöndes zongoraciklusa egyaránt táplálkozik a rock- a jazz- és a komolyzenéből. 2000-ben napvilágot lát a Zongorazene című lemez, Vedres itt szerzői képességei mellett megmutatja zongoraművészi virtuozitását is, a rövidebb karakterdarabok mellett a mintegy 15 perces, formáját címében is jelző „Rock-szonáta” monumentalitása nyűgözi le a hallgatót. Ugyanebben az évben adja ki feleségével, Gyermán Júlia hegedűművésszel közösen a templomi komolyzene-koncertek hatására összeállított Lélektánc albumot. Ezen a korongon főként jól ismert klasszikus szerzők meditatív darabjai szólalnak meg, a záró „Orgonatoccata” azonban félreismerhetetlen Vedres-alkotás. Még mindig 2000-ben jelenik meg a Mire megvirrad – Stanislawski-dalok névre hallgató lemez, melyen utánozhatatlan hangulatban csendülnek fel régebbi, megérdemelt sikerű és egészen friss dalok a szerző előadásában. A szintén két fő ciklusba rendezett művek közül néhány az After Crying-korszak erejét közvetíti, az újonnan elkészült második ciklus darabjait hallgatva az egyszerűség leleményességgel való találkozása varázsol el minket. Vedres Csaba mindig új utakat kereső művészetének lenyomata a 2001-ben kiadott Ephata I. lemez, amelyen a szerző szintetizátorokkal, valamint elektronikus- és techno-gesztusokkal kísérletezve próbál egy személyes történetet elmondani. Végül két évvel később, 2003 végén megjelenik egy válogatás szólólemezeinek anyagából Fohász címmel.

Vedres Csaba jelenleg hitvalló keresztény emberként a szentendrei Péter-Pál templom segédkántora, emellett színházi zenét és misét ír. Mivel továbbra sem hagyja nyugodni a hallgatható kortárs zene problémája, 2004 novemberében új együttest alapít, egy vonósnégyessel zongorázik együtt, s a formáció a Kairosz nevet kapja. A kezdeti elektronikus útkeresések után teljesen akusztikus kamarazenét kezdenek el játszani, s koncertjeiken egyre nagyobb a siker. Az immár kamaraegyüttesre komponált darabok egészen új, merész szintézist valósítanak meg a komoly- és a könnyűzene között, miközben megjelenik egy hiánypótló könyv is szerzőnk tollából Mi az, hogy könnyűzene? címmel. S hogy az író komolyan veszi gondolatait, bizonyíthatja a várhatóan idén decemberre megjelenő új nagylemez a Kairosz vonósnégyesre írt, sokat ígérő alkotásokkal.
Vedres Csaba műveit nem kell magyarázgatni. Önmagukért beszélnek. Illetve mégsem: hűséges bizonyítékai egy nyílegyenes, alaposan végiggondolt, még korántsem lezárt pályának, a kitűzött célokhoz való állhatatos ragaszkodásnak, szellemi igényességnek és nyitottságnak. S még sokkal többnek is: annak, hogyan lehet valaki értékes emberként igaz hangszer Isten kezében.


Paksa Balázs


vissza