Hangszerként Isten kezében
A
könnyűzenéről – komolyan 7.
Teofil (az Új Ember ifjúsági havilapja), 2006. december
Az eddigiekben a kortárs zene kiemelkedő zenekarainak bemutatásával a közös
gondolkodásból született remekművek mellett tettük le a voksot. Most azonban
kivételt teszünk egy olyan egyéniség kedvéért, kinek pályáját nem kísérte
általános médiafigyelem. Vedres Csabának sok értetlenséggel kellett
megküzdenie, ám műveire mégis érdemes figyelnünk.
A korán jelentkező zenei tehetség több középiskolás zenekarban tört utat
magának, s sok-sok kísérlet után 1986-ban alakult meg az After Crying
(róluk épp az előző számban írtunk), ahol Vedres – mint zongorista –
szerzeményeivel vezéregyéniség volt, de a célért közösen küzdött mindenki:
szemben az elidegenítő hatású, ám hivatalos rangra emelt kortárs komolyzenével,
a hétköznapi ember számára is befogadható, gondolkodtató és érzékeny muzsikát
akartak játszani. A csapat első három lemeze (Overground Music, Megalázottak
és megszomorítottak, Föld és Ég) híven tükrözi a törekvés jogosságát és az
elgondolás sikerét. Az albumokon túlnyomóan Vedres Csaba szerzeményei szólalnak
meg, aki viszont 1994 körül már egyre távolodik a progresszív rocktól, s
nyolcévi közös zenélés után elhagyja a csapatot. A barátság azonban nem szakad
meg, Egervári Gábor azóta is ír szövegeket Vedres Csabának, aki ekkoriban
a konzervatórium zeneszerzés szakának elvégzése után kántorképzőbe jár, ám nem
sokáig bírja társak nélkül: 1995-ben megalakítja a Townscream együttest,
mely végül egy albumot ér meg. A fellépési lehetőségek kitartó keresése közben
megjelenik a zenekar mindmáig egyetlen nagylemeze 1997-ben Nagyvárosi ikonok
címmel. A lemez valójában egy benső utazáson keresztül mutatja meg hallgatójának
a modernitás elviselhetetlenségét, s a szenvedésből mély lelki fordulattal jelzi
a kiutat. Az Isten felé tartó út főbb töréspontjai a kezdő „Nagyvárosi ikonok”
négytételes szvitje, a „Koldus” gyilkos erővel lecsapó zenéje, József Attila
legutolsó versének eszköztelen megzenésítése, s végül egy feltámadási népének
szinte új lélegzetet adó feldolgozása. Hiába a kitűnő lemez, a zenekar nem kap
komolyabb lehetőséget, s 1999-ben végül megszűnik. Vedres Csaba igazi
szólópályája csak ekkor kezdődik, s három éven belül öt lemezt is megjelentet. A
sor az 1999-ben megjelenő Mesék, levelek című albummal indul, amelynek
két csöndes zongoraciklusa egyaránt táplálkozik a rock- a jazz- és a
komolyzenéből. 2000-ben napvilágot lát a Zongorazene című lemez, Vedres
itt szerzői képességei mellett megmutatja zongoraművészi virtuozitását is, a
rövidebb karakterdarabok mellett a mintegy 15 perces, formáját címében is jelző
„Rock-szonáta” monumentalitása nyűgözi le a hallgatót. Ugyanebben az évben adja
ki feleségével, Gyermán Júlia hegedűművésszel közösen a templomi
komolyzene-koncertek hatására összeállított Lélektánc albumot. Ezen a
korongon főként jól ismert klasszikus szerzők meditatív darabjai szólalnak meg,
a záró „Orgonatoccata” azonban félreismerhetetlen Vedres-alkotás. Még mindig
2000-ben jelenik meg a Mire megvirrad – Stanislawski-dalok névre hallgató
lemez, melyen utánozhatatlan hangulatban csendülnek fel régebbi, megérdemelt
sikerű és egészen friss dalok a szerző előadásában. A szintén két fő ciklusba
rendezett művek közül néhány az After Crying-korszak erejét közvetíti, az
újonnan elkészült második ciklus darabjait hallgatva az egyszerűség
leleményességgel való találkozása varázsol el minket. Vedres Csaba mindig új
utakat kereső művészetének lenyomata a 2001-ben kiadott Ephata I. lemez,
amelyen a szerző szintetizátorokkal, valamint elektronikus- és
techno-gesztusokkal kísérletezve próbál egy személyes történetet elmondani.
Végül két évvel később, 2003 végén megjelenik egy válogatás szólólemezeinek
anyagából Fohász címmel.
Vedres Csaba jelenleg hitvalló keresztény emberként a szentendrei Péter-Pál
templom segédkántora, emellett színházi zenét és misét ír. Mivel továbbra sem
hagyja nyugodni a hallgatható kortárs zene problémája, 2004 novemberében új
együttest alapít, egy vonósnégyessel zongorázik együtt, s a formáció a
Kairosz nevet kapja. A kezdeti elektronikus útkeresések után teljesen
akusztikus kamarazenét kezdenek el játszani, s koncertjeiken egyre nagyobb a
siker. Az immár kamaraegyüttesre komponált darabok egészen új, merész szintézist
valósítanak meg a komoly- és a könnyűzene között, miközben megjelenik egy
hiánypótló könyv is szerzőnk tollából Mi az, hogy könnyűzene? címmel. S
hogy az író komolyan veszi gondolatait, bizonyíthatja a várhatóan idén
decemberre megjelenő új nagylemez a Kairosz vonósnégyesre írt, sokat ígérő
alkotásokkal.
Vedres Csaba műveit nem kell magyarázgatni. Önmagukért beszélnek. Illetve
mégsem: hűséges bizonyítékai egy nyílegyenes, alaposan végiggondolt, még
korántsem lezárt pályának, a kitűzött célokhoz való állhatatos ragaszkodásnak,
szellemi igényességnek és nyitottságnak. S még sokkal többnek is: annak, hogyan
lehet valaki értékes emberként igaz hangszer Isten kezében.
Paksa Balázs