Szakrális műveket komponál, színházi kísérőzenéket ír, tanít, és örömkoncertjeivel járja az országot, hogy emelkedjen a lélek. Vedres Csaba a szentendrei Péter-Pál-templom segédkántora, aki feleségével, Gyermán Júlia hegedűművésszel közös hangversenyeket ad, lemezkiadásra készülnek, s folyamatosan vívják harcukat az idővel, nevelik négy gyermeküket. Ha a férj hazatér egy-egy lelkigyakorlatról, meg szokták jegyezni: új apát kaptunk. Az orgonaművész, az After Crying alapítója nemrég a kaposvári Szent Imre-templom keresztény pedagógiai műhelyében tartott előadást a zeneirodalomról. A kezdetekről, a komponálás kínjáról-gyönyöréről, az egyházi énekekről és az evangelizációról kérdeztük.

– Szüleim énektanárok voltak, apám remekül játszott zongorán. Már kicsi gyerekként bűvöltek a billentyűk, de nemcsak a hangszer hozott lázba; odahaza, Pilisszentkereszten sokat énekeltünk is. Nyolcéves voltam, amikor Budapestre költöztünk. A XI. kerületben fantasztikus kórusélet fogadott; egy-egy hangverseny a legremekebb produkciók sorát hozta. Kamaszként leginkább a lázadó rockzenét vallottam magaménak. Sokat jelentett a Fekete Bárányok, a Hobo, a Beatrice, a P. Mobil, később az Emerson, Lake and Palmer és a King Crimson, valamint Frank Zappa volt rám életre szóló hatással. A gimnázium után jött a konzervatórium; egyszerre jártam zeneszerzés szakra Kocsár Miklóshoz és az ELTE magyar-történelem szakára. Aztán egy barátomnak köszönhetően a Tanulmány Színházhoz, a későbbi Arvisurához szegődtem zenésznek, majd az After Crying következett.

– Amely igényes kortárs zenét játszott és játszik ma is; a progresszív rock és a klasszikus zenei elemek különös vegyítésével találja meg a mesgyét komoly és könnyű műfaj, ég és föld között... Sikerek sikereket értek, egy idő után mégis kiléptél, és a szólópályát választottad. Sorra jelentek meg az albumaid, mint például az Áldott idő a Kairosz Kvartettel vagy a Csendzenék. Ennek így kellett történnie?

– Minden bizonnyal. Én felnőtt megtérő vagyok. Nagyon hosszú út vezetett a somogysámsoni plébániáig, ahol Varga Laci atya szolgált. Ő térített meg, s mivel új életet kaptam, attól kezdve szüntelenül az foglalkoztat: miként lehet továbbadni a hitet a zene segítségével. Ezért választottam a szólópályát, s az a legfontosabb, ahogy Julival szolgálunk. Koncertezni azt jelenti: versenyezni, a liturgia viszont azt: szolgálat. Fantasztikus társam ebben a feleségem, akivel járhattam volna a hagyományos utat is, de mi mást választottunk. Lélektánc-koncertjeinkkel olyan élményt szeretnénk adni, amely nem versenyez senkivel és semmivel. Igaz, nehezen „találnak" ránk ezek a darabok, de mindennél nagyobb öröm, amikor határon innen vagy túl, például Rómában odajönnek hozzánk a közönség soraiból, s azt mondják: ez nem koncert volt, hanem ima.

– Ehhez az kell, hogy ti is nagyon jóban legyetek az égiekkel. Miért fohászkodtok egy-egy fellépésetek előtt?

– Azért, hogy a bennünket hallgatóknak valóban maradandó élményt jelentsen a muzsikánk. Olyat, amely felüdíti a lelket, örömöt és vigaszt nyújt. Ez különösen fontos, mivel Magyarország tele van agyongyötört, nehéz életű, sebzett emberrel. És azért is imádkozunk, hogy ezt a zenei vigaszt a művészet valamennyi eszközét bevetve, magas szakmai színvonalon tudjuk nyújtani a padsorokban helyet foglalóknak.

– S hogyan történik mindez akkor, amikor zenét írsz, vagy legalábbis rászánod magad a komponálásra?

– Olyankor másként működik, mert ez a folyamat állapotfüggő. Attól függően ülök le ugyanis komponálni, hogy miként van tele a szívem örömmel, fájdalommal vagy keserűséggel.

– Ilyenkor egy kicsit "besegít" a Lélek?

– Nélküle semmit sem tudnék csinálni. Hadd magyarázzam meg egy példával! Jóval a megtérésem után történt; Leányfalun laktunk, s minden elképzelhető körülmény megadatott a munkához. Már volt egy gyermekünk, anyagilag is rendbe jöttünk, és nekem nem volt más teendőm, mint reggeltől estig komponálni. Fájdalmas tapasztalat volt, hogy nem ment: egy teljes hónapon át! Akkor jöttem rá: ezt nem én irányítom. Ha nem is teljes mértékben uralom az ihletet, alapvetően mégiscsak én tartom kezemben a dolgokat – vallottam korábban. Akkor, ott megtanultam: ez nem így van. Meghallottam egy belső hangot, érzést, hívást: "Add át nekem a zenédet!" Nem akartam, mert attól tartottam: onnantól kezdve csak vallásos témájú darabokat szabad majd írnom, pedig más műfajok is érdekeltek. Szerencsére azonban gyorsan megtapasztalhattam: az Isten hatalmas szabadságérzést kínál nekem, és olyan függőségi viszonyt, amit szeretek.

Természetesen nem mindegyik zenét előz meg ötórás imádság, de ha komoly a feladat, s miért ne lenne az, akkor az ima segít. Isten tele van muzsikával. Azok a darabjaim, amelyekre szívesen tekintek vissza, mind-mind imádságos időszakban születtek. Ilyen a Leltár, a Lélektánc, a Consolatio... Ez nem csereüzlet, hogy én bedobom az imát, ő meg ad zenét. Isten teljesen szabad, és ezt el kell fogadnunk. Többször előfordult az is, hogy szerettem volna gazdagítani Júliával való közös programunkat, és nem sikerült, aztán teljesen váratlanul meglepett ajándékaival.

– Amikor már Isten írja a partitúrát, ez a legmagasabb fokú, teljes ráhagyatkozás...

– Ez így van, de nekem ez csak a zenében sikerül.

– Miben nem?

– A szenvedélyeim kordában tartásában; dohányzom, s nem vagyok ellensége a jó boroknak sem, szóval van mit nyesegetni. Nagy irgalomra szorulok.

– Mint mindannyian, hiszen miközben a szakrális zene, az örömhír hirdetése tölti be napjaidat, nyilván dolgozik az ellenoldal is.

– Sokszor játszottunk nyolc-tíz embernek, elképesztően nehéz körülmények között született a Lélektánc; késő éjszaka és hajnalban vettük fel egy hideg templomban, nekem meg homloküreg-gyulladásom volt. A Csendzenékkel megcsúsztunk, mivel önhibámon kívül egy másik produkció is csúszott, így ha egy nap negyvennyolc órából állna, az sem lett volna elegendő... Szellemi támadások a Pécsi Tudományegyetemen is értek, ahol megbízott előadóként ágazati esztétikát tanítok. Négyféle kurzusom is volt: a Mi az, hogy könnyűzene? – ebből kötet született –, a Bevezetés az európai zenetörténetbe, a XX. századi zeneesztétikai és zeneelméleti rendszerek, valamint az Ideológia és esztétika a kortárs populáris zenében. Nos, ez utóbbi kurzuson külön előadást szenteltem a sátánizmusnak. Többen megjegyezték: "Bátor ember vagy, Csaba!" Az előadás hetében csőstül jött a támadás! Depresszió, hihetetlen veszekedések, iszonyatos feszültség. Kétszer is meghirdettem a kurzust, harmadszorra már nem biztos, hogy meg fogom. Ha mégis, akkor napi böjtöléssel kell felkészülnöm rá.

Nem lenne baj, ha a hitoktatásba bekerülne egy ezzel foglalkozó rész, hiszen a sátánista zenekarok között is vannak tehetségesek, amelyek reggeltől estig hallgathatók, ám hittanóra csak heti kettő van. A káros szövegek, klipek, jelképek felismertetése is fontos feladat kell hogy legyen, mégpedig azért, hogy megértsék, mire használják fel azokat...

– Többször beszéltünk már a keresztény örömről is. Neked miben jelent örömet a kereszténységed?

– Abban, hogy meg tudom különböztetni azt az időt, amikor ateista voltam, s azt, amely azóta telt el, amikor kereszténnyé lettem. Az a legnagyszerűbb, hogy van célja az életemnek ideát, s majd odaát is lesz. Azt is érzem: szeretve vagyok. Feltételek nélkül. Ezt a szeretetet pedig tovább lehet adni. Kiapadhatatlan örömforrás az irgalmasság, amely mindig megdöbbent és megráz. Gyónásaim alkalmával el-elgondolkozom: hogy lehet ennyiszer megbocsátani. Ő szüntelenül megbocsát és új erőt ad. Persze sokszor elkeseredem, lázadok, hadakozom, s elveszítem a reményt.

– Vagyunk így néhányan...

– És az a szerencse, hogy egy-egy gyónás és szentáldozás után sikerül mindig talpra állnom. Az is megerősítést ad, hogy Isten szelíd, türelmes és kedves embereken keresztül érintgetett; olyanokon keresztül, akik minták számomra.

– A XXI. század embere érzi ezt az örömöt, fogékony kétezer éves igazságokra? Egyáltalán: szeretne létra lenni ég és föld között?

– Nem túl gyakran, mert gondoskodik róla a média. A jó hír nem hír, csak a tragédia, a pusztítás; pedig újság és televízió nélkül is forog a Föld.

– Mivel töltöd fel a "kegyelmi tankodat"?

– Rengeteget jelent a szentségimádás, a zsolozsma, az ima, a szent könyvek olvasása, a lelkigyakorlatok. Olykor elvonulok a csendbe; akár két-három hétre is, ám ilyenkor nemcsak töltekezem, alkotok is.

– A családfő kivonul a világból? Mit szól ehhez a feleséged és a négy gyermeked?

– Örülnek neki, mert olyankor új apa jön haza. Őrületesen sok a csöndigényem, s ez egy ekkora családban nem túl gyakran adatik meg.

– A kántorság sem különösen családbarát tevékenység, ám gyönyörű szolgálat. Mit tapasztalsz: jól elfér egymás mellett a népének, a gregorián és a gitáros zene? A fiatalokat nem lehetne a sokszor giccsbe hajló népénekek helyett friss, könnyedebb, azt is megkockáztatom, talán hitelesebb, élet- és hitközelibb dalokkal behívni Isten házába?

– Nálunk, Szentendrén mindenre nyitott a Blanckenstein György atya vezette egyházközség. Népénekes és gregorián misék váltakoznak, s klasszikus darabokat éneklő és gitáros kórusunk is van, akik mai dalokat énekelnek.

– Amelyekről a konzervatív zenei ízlésűek megkérdezik: mit keresnek a templomban.

– Fontos, hogy a liturgikus szövegek érintetlenek maradjanak. A nem állandó részeknél nagyon sok szép gitáros énekkel találkoztam. Az Eljöttem hozzád, ó, Uram bármelyik bevezető éneket kiválthatja, mint ahogy kivonuláskor is bátran énekelhetjük: Áldásoddal megyünk, megyünk innen el. Amelyek nem alkalmasak, úgyis kihullnak majd.

– A Vedres-szerzeményekben több egyházi népének motívumai és variánsai is szerepet kaptak, s ahogy a Lélektánc című lemezetek borítóján olvashatjuk: felhasználásukkal azt szerettétek volna jelezni, hogy ez a sokszor méltatlanul alábecsült zenei örökség – XX-XXI. századi közegbe helyezve – a mai ember számára is komoly üzenetet hordozhat. De mi lesz a gregoriánnal?

– Ahogy évszázadokon át megmaradt, úgy éli túl az elkövetkezőket.

– S a népénekekkel, a taizéi dallamkinccsel?

– A népénekekben nagyon sok érték van, amit meg kell hogy őrizzünk, de giccses és hitbeli tévedéseket tanító is bőségesen akad. Vagy a szöveget kellene megváltoztatni, vagy pedig el kellene felejteni őket. Azt viszont tiszteletben kell(ene) tartanunk, hogy másokat más típusú zene emelhet Istenhez. A taizéi zenében látom a legtöbb reményt; szerintem ennek révén újulhat meg az egyházi zene. Ebben a modellben ugyanis együtt van minden: ima, közösség, zene. Érdekes módon szereti idős és fiatal, valamint a nem hívők előtt is vonzó. Egy szólamban, több szólamban is énekelhető, és hangszeres is részt vehet benne.

– Érzékelhető, hogy a zene az életed, s ezáltal másoknak is örömforrást kínálsz orgona- és zongorajátékoddal vagy éppen színházi zenéddel. Mit érzel egy-egy kedvedre komponált mű kapcsán, jól sikerült koncert után? Egyáltalán: fokozható- e még ez a "szent őrület"?

– Az alkotás egyszerre ad munkát, örömet, s jelent imát, de nagy feszültséget is. Amikor a cukrász hazamegy, bármennyire is szereti a franciakrémest, nem vág be még néhányat. Én is valahogy így vagyok: otthon nem kapcsol ki a zene, mert figyelem a struktúrát, az akkordmenetet, a dallamot, a basszust, és arra koncentrálok, milyen érzelmi hatás alá kerülök. Nem vagyok zenei mindenevő, de eszméletlenül fáj, amikor az egyházban a szakma előbbre helyeződik a szeretet parancsánál. Amikor elkezdtem a kántori szolgálatot, az a mondat lobogott szemeim előtt: "Legyetek mindnyájan egyek!" A Jézus búcsúbeszédében megfogalmazottak számomra azt jelentik: lehetnek nézetkülönbségek, de a veszekedés, a gyűlölködés nagyobb botrány, mint a szakmai probléma. Boldog vagyok, hogy Szentendrén a gitáros énekkar, a Cecília kórus és a négy kántor békességben és szeretetben szolgálja a híveket.

 A megtapasztalt békességnek köszönhetem, hogy a színházi zenék mellett a rockzene felé is teszek kirándulásokat. Lovasi Andrással többször játszunk majd együtt, de legnagyobb álmom az 50. zsoltár megzenésítése, amely nagy létszámú vonószenekarra, vegyes és gyermekkarra íródik, s már túljutottam a kétharmadán. Egy negyven-ötven perces darab lesz belőle, és az abortuszáldozatokért, az elmúlt évtizedekben meg nem született hatmillió gyermekmagzatért szól majd az engesztelés.

Lőrincz Sándor