A krisztusi szabadság muzsikusa
Nagyböjti találkozás Vedres Csaba zeneszerzővel
Mértékadó – az Új Ember kulturális melléklete, 2013. március

Szürke hóesés. A Szentendrére tartó HÉV-en még végiggondolom mindazt a tudást, amit felhalmoztam Vedres Csabával kapcsolatban: lemezei forognak, nyilatkozatai kavarognak a fejemben, s lassan kialakul az interjúkérdések íve – ahogy én elképzelem. „Vétkezik, aki nem nálunk étkezik“ – akad meg a szemem egy helyi hamburgerbár reklámján. Péntek van. Eszembe ötlik, idézni fogom majd interjúalanyomnak, hogy ürügyet találjunk nagyböjt körüljárására.

Szentendre, az ország talán egyik legelbűvölőbb városa most nem a szebbik arcát mutatja: lelombozó tompaság, szakadatlan hóhullás. Végre megérkezem, bekopogok, Vedres Csaba közvetlen vidámsággal fogad, hellyel, majd kávéval kínál, s mentegetőzik: rá kell gyújtania. A beszélgetés pedig megindul, s már tíz perc után tudom, előre végiggondolt kérdéseimet sutba dobhatom, ugyanis Csaba feltételek nélküli nyitottsága őszinte együtt gondolkodásra hív. Vele tartok.

Pillanatképpel kezdünk: Hogy érzi magát egy zeneszerző Magyarországon 2013-ban? Határozott válasza, hogy jól! Minden nehézség ellenére örül annak, hogy egyhetes elvonulás után friss lélekkel tud munkába állni, s elkezdi ecsetelni legújabb, saját tisztelőit is alaposan meglepő lépését: vendégmuzsikálását a Kiscsillag zenekarban. „Behozom elveszett kamaszéveimet azzal, hogy végre egy normális rockzenekarban billentyűzöm“ – fűzi hozzá nevetve. A végigturnézott nyár taglalása átcsap a zenésztársak, többek között Lovasi András és Leskovics Gábor dicséretébe –látszik, feldobja a frissen, zenekari keretben megtalált új összhang.

Felnőttkori megtéréséről vall ezután, valamint a Kaposváron szolgáló Varga László atyáról: „Ő volt az első pap, akivel találkoztam – mindjárt meg is térített“ – teszi hozzá hamiskás mosollyal. S ahogy két „jó katolikushoz“ illik, egyházunk ügyes-bajos dolgai is szóba kerülnek. Beszélünk egyházzenéről, stílushatárokról, liturgiáról, szeretett kántori szolgálatáról, s persze a szentatya lemondásának híre sem maradhat ki. Elámulok, mennyire tiszteli XVI. Benedeket éleslátásáért. Könyvet emel le a polcról, kinyitja, s kezembe nyomja, olvassam csak el a kijelölt bekezdést, melyben a nagy Mozart-kedvelő hírében álló pápa kifejti véleményét egyházi és világi zene jelenkori viszonyáról. „Döbbenetes modernség a sokak által konzervatívnak tartott pápától“ – kommentálja. S ha már példaképek, megragadom az alkalmat: zenei inspirációiról kérdezem Vedres Csabát. „Arvo Pärt, Vladimir Martynov és Ola Gjeilo munkássága számomra tanúság arról, hogy igenis lehetséges hallgatható, szép kortárs zenét írni. Van egy olyan előadásom, melynek címe: Az elszáradt szőlővessző. Arról szól, miként szárad le fokozatosan az európai kultúra a szőlőtőről, Krisztusról. Korszakról korszakra követem, hogy a kontemplatív és kiegyensúlyozott gregoriántól hogyan jutunk el a modern zene tragédiájáig. Mert valóban tragédia az, hogy az emberektől elvették a művészi kortárs zene hallgatásának lehetőségét. Mi már nem tudjuk megélni azt a mámorító izgalmat, amit Beethoven kortársai érezhettek: a művész újabb darabot írt, menjünk, hallgassuk meg!“

Anakronizmus lenne tehát körülöttünk minden? Valóban úgy tűnik, hogy a mai kor zenedömpingje nem előre-, inkább hátrafelé mutat: a klasszikus hangverseny-repertoár a múltból mazsoláz, s a populáris műfajok irányzatait is mintha a felbukkanó retrótrendek határoznák meg... Vedres Csaba azonban ebben is a megújulás lehetőségét látja: „Ugyan a világ megy, amerre megy, s a popzene üzleti fősodra folyamatosan különböző devianciák felé halad, bevezetve az újabb bűnök legalizálását a sztárok életének mutogatásán keresztül, de itt van egy fantasztikus lehetőség: mi visszatérhetünk Krisztushoz, az élő szőlőtőhöz. A keresztény ember szabadon meghozhatja ezt a döntést, Isten kegyelméből. S aki elfogadja ezt a hívást, annak a zenéje gyökeresen megváltozik. Arvo Pärt, aki szerialista zenészként indult, azt nyilatkozta, «akkora zűrzavart csaptam, hogy nem hallottam ki belőle a saját hangomat». Majd bekövetkezik egy hosszú hallgatásban fogant váltás, és minden szitokáradat és kiközösítés ellenére ez az új hang gyakorlatilag megújítja a kortárs nyugati zenét. Nem nagyon látok olyan zeneszerzőt, akin ne érezném az ő hatását.“

Tovább elemezzük e művészi-lelki metanoiát. „Milyen a krisztusi hatás? Először is emberbarát: nem magát akarja megmutatni, nem egy elméletet akar megerősíteni, hanem embereknek akar örömet szerezni zenével; másrészt nagyon elmélyült, kontemplatív és magasságokba hívó.“

Házigazdám azonban nem szereti a szoborpózba merevített kritikátlan áhítatot, másik nagy kedvencéről, Vladimir Martynovról például a következő anekdotát meséli: „Martynov a brezsnyevi Szovjetunióban katolikus oratóriumot írt saját rockzenekarának Szent Ferenc szeráfi látomásairól... Elképesztő, nem?“ Együtt derülünk a Közép-Európában fájdalmasan ismerős abszurditáson.

S mi a helyzet korunk közzenéjével, a rockkal? Szerzőnk Szabolcsi Bence zenei köznyelvelméletével hozakodik elő: „Azért szeretem, mert nem elmélet, hanem gyakorlat: magam körül látom bekövetkezni mindazt, amit ez a zseniális tudós megjósolt.“ Majd így folytatja: „A rockzene egy része mára halott: teljesen a hatalma alá vonta és uralja az üzleti szféra. Egy másik része viszont továbbra is virul, mint az élő zenei köznyelv része, sőt, mint annak egyik meghatározó eleme.“ Majd hirtelen váltással az általa nemrég felfedezett fiatal norvég zeneszerzőről, Ola Gjeilóról mesél: „Nála is tetten érhető a rock és a filmzene hatása, így tehát járható út kell legyen az, hogy a rockzenét mint zenei köznyelvet elemelve művészi nyelvet hozzunk létre. Azt az érzékeny egyensúlyt kell megtalálni, hogy a zenekedvelő még ismerősnek, a zeneértő pedig már méltónak találja a darabot. Mozart tökéletes példája ennek: Haydn még előkészít, Beethoven már érzi a hanyatlást, ám Mozartnál tökéletes egyensúlyban áll a köznép zenéje és a magasművészet igényessége. S úgy látom, hogy – bár erre nem számítottam – a filmzene kezdi integrálni a klasszikus szimfonikus hagyományokat és a rockot.“

És a világzene? – kérdezem. Hisz olyan nagy keletje van manapság, s annyi minden zúdul ránk e műfajból is... „Azt gondolom, hogy e zenék legnagyobb részét mégiscsak a rock integrálta. Európában nyolc-kilencszáz éven keresztül az első és a harmadik negyeden volt a hangsúly. A jazz hozta a döbbenetes változást: a kettő-négyes hangsúlyozást, s mi már ezt érezzük a magunkénak.“ A világzene megítélésével tehát még várjunk, noha a kísérletek biztatók.

Végül szóba kerül az új mű, a győri könnyező Szűzanya-kegykép tiszteletére írott, e hétvégén „a folyók városában“ bemutatandó Stabat Mater is. A szerző így vall a keletkezés körülményeiről: „Pergolesi alkotása számomra annyira magas szinten áll, hogy soha nem gondoltam arra, hogy egyszer valaha is Stabat Matert fogok írni. A kegykép mögötti történet mélyen megrázott, s ez sokat segített a mű megírásában. A legnagyobb boldogság, ha az ember szakrális zenét komponálhat, hiszen ekkor van bennem igazi rend. Imádkozom, csendben vagyok, és tudom, hogy hasznos célra készül – az egész folyamat csupa pozitivitás a kéréstől az alkotáson át egészen a befogadásig.“ S megjegyzi, jólesett neki a felkérés: „Kevés ilyen alkalom van. Ritka ajándék ez, jó volna, ha több megrendelés lenne.“

Utolsó kérdésem – milyen emlékezetes visszajelzéseket kapott közönségétől – mélyen elgondolkodtatja. „Tudom, hogy több ember ment át odaátra úgy, hogy közben az én zeném szólt, s van olyan pszichoterapeuta, aki darabjaim segítségét is felhasználja a gyógyításhoz. Kontrollcsoportos vizsgálatban kimutatható az eredmény. Megrendítő tapasztalni, hogy Isten ezeken a darabokon keresztül is működik.“ S egy történettel zár: „Bárka-csoportban játszottunk feleségemmel értelmi fogyatékosoknak, s előtte jelezték a segítők, hogy meg ne bántódjunk, de negyedóra után úgyis elkezdenek mozogni. Ehhez képest negyven percen át muzsikáltunk, életünk egyik legkedvesebb közönsége előtt. A velem szemben ülő fiú a szép zenére elaludt, a vidám zenére fölébredt és nevetett, a szomorú zenére csendesen sírdogált. S ezt a negyven perc alatt folyamatosan váltogatta. Hatalmas élmény volt.“

Lassan megérkeznek az iskolából a gyerekek, négyük közül két leánnyal ismerkedhetem meg. Nyílt tekintetű, cserfes, ám szelíd lurkók. Megindul a családi élet, s érzem, ideje búcsúznom. Hazafelé még bosszankodom egy sort a fel nem tett kérdéseken, az el nem készített fotókon, aztán megnyugszom. Feldereng bennem Vedres Csaba vallomása, miszerint egy menedzser ismerőse egy alkalommal világos választás elé állította: „Ha tíz évig ugyanazt csinálod, ígérem, befuttatlak.“ Ő azonban a szabadságot választotta. A krisztusi igazságon alapuló szabadságot.


Paksa Balázs
 

 

vissza