Vedres Csaba új zenekara, a Townscream, az év végén jelentkezett első lemezével, a Nagyvárosi ikonokkal. Az 1964-ben született zongorista a Bartók Béla Zeneművészeti Konzervatórium zeneszerzés szakán végzett Kocsár Miklós növendékeként. Szólókoncerteket is rendszeresen ad, a komoly-, a kortárs és a könnyűzene műfaji határait tágítva. Keith Emerson, Chick Corea és a King Crimson jelenti a példát számára. Az After Crying együttes vezetőjeként lett ismert, 1986 és '94 között velük dolgozott. Koszits Attila először a váltás okáról kérdezte.

– A hétéves intenzív együttlét – például együtt utaztunk ki egy hajó fedélzetén Izraelbe – majdnem olyan szoros kötelék, mint egy házasság. Jellegében más, de borzasztóan mély gyökereket ver az ember szívében. Ha ez szakad, akkor ott följön a vér meg minden... A személyi okok mellett azért léptem ki, mert az After Crying teljes életet követelt. Állandóan próbáltunk – általában hetente négyet-ötöt –, szinten kellett tartani a műsorunkat. Emiatt aztán mint zongorista eléggé visszaestem. Rengeteg tervem volt, a saját elképzeléseimet akartam megvalósítani. Például Liszt Via crucisát meghangszerelni meg egy komoly, nagy lélegzetű zongoraszonátát írni. Szerettem volna egy kicsit más hangszerek felé is kitekinteni, mindazon kötöttség nélkül, hogy most be kell valakit venni a zenekarba.

– Mi valósult meg az elképzeléseidből?

– Sok. A Via crucist meghangszereltem, Rockszonáta címmel írtam egy 15 perces zongoradarabot, és most egy új zenekarral dolgozom – mert e nélkül nem bírtam ki –, ez a Townscream (Várossikoly) nevet viseli. Ács Péter nagybőgőn és basszusgitáron játszik, egyébként zeneakadémista. Éppúgy, mint a csellista Gál Béla, aki szintetizátoron is játszik. Baross Gábor dobol, én pedig zongorán és szintetizátoron játszom és énekelek.

– Érdekes a lemezcím: Nagyvárosi ikonok. Ez mit jelképez?

– Annyiból nem saját ötlet, hogy Pilinszky János írt ilyen címmel verset. Arról szól a lemezanyag, hogy Isten hogyan szenvedi velünk végig a mindennapjainkat, úgy, hogy egyúttal meg is szenteli azáltal, hogy benne van. Egy olyan album, ami messze áll attól a világi szemlélettől, amely azt mondja, hogy vannak sztárok, különleges emberek, és vannak egészen közönséges, szürke emberek. Ebben abszolúte nem hiszek, meggyőződésem, hogy minden ember egyenlő adag lehetőséggel indul. Ez nem biztos, hogy valamilyen tehetségben kell hogy megnyilvánuljon. Hanem bizalomban, szeretetben, sok mindenben... Akihez szólni szeretnék: az alsó középosztály, amelyet az utóbbi években a legjobban megnyomorítottak. A reklámok és a tömegkommunikáció is a negatív hatást erősítik benne. Pedig ezek az emberek nagyon tisztességesek és rendesek. Rengeteget dolgoznak, de sok felesleges szenvedés éri őket. Azt szeretném elérni ezzel a lemezzel, hogy egyrészt vigaszt találjanak benne, másrészt merjenek nyitni egymás felé. A mai korban, amikor a számítógépes játékoktól az interneten át a televízióig minden azt sulykolja, hogy alakítsd ki a magad várát, és talán akkor öt perc nyugalmat találsz. Ebből szeretném az embereket – talán egyfajta reménykeltő hanggal – egy kicsit kimozdítani.

– Eredetileg Nagyvárosi ikonok I–II. címmel két CD-t terveztél, de egy lett belőle. Igaz, ez is elég hosszú: 62 perc 35 mp.

– Tavaly április végén, május elején három hetem csak a sorrend összeállításával ment el. Kiderült, hogy az eredetileg elképzelt kétlemezes elgondolás nem állta meg a helyét. Ezért az elkészült anyag kb. egyharmadát kiszórtam. Az így született egyrészes változat ugyanúgy magában hordja a kettősséget. Az első fele a Koldus című számig tart. Arról szól, hogy mi a sorsunk a világban, ha egyedül akarunk megküzdeni az itt jelen levő, meglehetősen intenzív romboló erőkkel. Hogy a nagyváros hidegsége és ridegsége teljesen lezúzza az embert. Utána következik a mélypont ünnepélye, az Íme, hát megleltem hazámat, József Attila öngyilkossága előtti utolsó versére, majd az Így szólt a madár jön. Ezek teljesen mélyponti zenék, de egyfajta várakozással... A Hajnali énektől kezd fölfelé menni az anyag, aztán az Alászálla a poklokra még magasabbra megy. Az utolsó ikon pedig valamiféle kiutat próbál mutatni, ez egy csodálatos népének eléggé feldolgozott formában.

– Gondolatiságában ugyanazt érzem az új művednél, mint az After Crying-lemezeknél. De zeneileg hogyan sikerült eltávolodni a korábbi zenekarod világától, vagy senki sem bújhat ki a saját bőréből?

– Egyrészt nagyon büszke vagyok az ott eltöltött évekre, mert az emberek így be tudják határolni, milyen a zenei világom. Másrészt a legnagyobb különbség a mai Crying és aközött, amire én törekszem, hogy egészen másfajta fázisban tartanak az azóta készült lemezeik alapján. Inkább bonyolítják a zenét, én pedig inkább – amennyire csak lehetséges – egyszerűsíteni szeretném. Egyre jobban érdekelnek az egyszerű megoldások. Ezalatt nem olcsót értek, hanem azt, hogy nem kell minden egyszerű dalból hétperces monumentális dolgot csinálni. Nem kell minden dalba feltétlenül egy szimfonikus zenekar minden hangszerét beleerőltetni. Az egységes, kerekebb megfogalmazás nálam mindenképpen újnak számító törekvés. Meg az, amit a Townscream három zenésze ad hozzá; mert amit elkészítek, velük átdolgozva fantasztikus minőségi változáson megy át.

– Mik a terveitek 1998-ra?

– Tavaly mindössze három koncertünk volt. Nagyon nehéz a mai körülmények között; jó hangosítást bérelni nem olcsó, plakátozni kell, a rádiókba szinte lehetetlen bejutni, a művelődési házak rendszere gyakorlatilag összeomlott... Két véglet létezik: vagy kocsmában, vagy stadionban játszik az ember. Egyik sem a mi világunk. De megjelent egy kis reménysugár: idén januártól a Lágymányosi Közösségi Házban lesz havonta fellépésünk. Nekik van cuccuk meg jóindulatuk is. Ha lesz érdeklődés, akkor itt tartunk majd egy hangzatosabb lemezbemutatót. Nem olyan egyszerű, mert gyermekkórus kell hozzá, meg pozan, trombita, fuvola, kiegészítő hangszerek s megfelelő próbák.

– A saját munkáiddal hogy állsz mostanában?

– Szólóban lemezen három éve hallgatok. Most teljes vákuumba kerültem. Ugyanakkor ezt – hogy ennyire nem foglalkoztatnak – arra használtam fel, hogy rendbe rázzam, amit eddig csináltam. Négy CD-anyagom kész. Az egyik a Mesék, levelek... című szólózongora-anyagom, ami egy alternatív komolyzenei CD lehet. A másik egy 60 perces sűrű koncertválogatás, rajta a Rockszonáta, a Barnabás, a Fekete hangulat, a Cisz-dór koncertetűd. A rövidebb, illetve magukban álló zongoradarabjaim kerültek erre és a hosszú évek óta műsoromon szereplő énekes számok. Ez a Mire megvirrad című CD-anyag. A harmadikon stílusparódiák lennének, kalandok a lehetetlennel, az abszurddal, egy alapvetően vidám anyag. A negyedik, a Stanislawski-dalok, Traven Halálhajójának a főszereplője nyomán. Egervári Gáborral dolgozunk közösen az anyagon. Kis történetek, megszólítja az embereket. Már csak kiadóra kellene találnom...

(fotó: Koszits Attila)

vissza