visszaVedres Csaba:
EPHATA I. Tortured & Formatted
Echo 2002/4. Koszits
Attila írása.
A jelenleg Pécsett élő zongoraművész, zeneszerző ötödik szólólemezén meglepő művel jelentkezett tavaly év végén. Korábbi munkái közül (lásd Echo 2000/4–5 és 2001/1) mindegyik más jellegű: a klasszikus zene és a progresszív rock, a jazz egyenrangú kezelésén alapuló zongoradarabjai, egyházzenei ihletésű anyagai és a dalciklusok után az új teljesen a mai elektronikus zenei világra épít. Bár némelyik korábbi lemezén is használt szintetizátort, de most ezé a főszerep. A Vedres Csabát ismerő közönség egy része ezt technonak érezve talán meg is botránkozik, lehet hogy el is utasítják, bár ez nem technozene, hanem a modern kor legjelentősebb elektronikus hangszerének, a szintetizátornak a lehetőségeinek a feltárása. Hisz a zenei világ ugyanaz, mint eddig, csak a hangszerelési megoldások bővültek az elektronika jóvoltából. A hagyományos hangszerek hangzásának létrehozása mellett olyan korlátlan új lehetőségek tárháza a szintetizátor, amik eddig csak a zeneszerzők fantáziájában léteztek. Újfajta hangzások, speciális elektronikus effektek, sőt olyan monumentális megszólalás is kreálható, mint egy nagyzenekarnál. A szintetizátor egymaga képes egy teljes zenekart helyettesíteni a szekvencerek, a programozhatóság és a samplertechnika/hangminták felhasználása jóvoltából, új távlatokat nyitva a zeneművészetben.
A szerző felismerte idegesítő monotonitása, primitívsége ellenére a techno újszerűségét is, hisz a századforduló modern zenei kifejezésmódja (főleg a könnyűzenében), izgalmas hangzásvilágával, a maga kicsit torzabb hangszíneivel, furcsa dobritmusaival, s leginkább a fotómontázsokra emlékeztető korszerű váltásaival; a zenékből, hangmintákból a mai DJ-k mozaikként rakosgatják össze a számokat. Vedres élt is ezekkel az eszközökkel, célja a nagy monotonitás felszámolása a montázstechnika felhasználásával, avagy az elgépiesedés ellen bevetni az elektronikus zenét/gépzenét.
A kísérőfüzetben olvasható mottó – Pilinszky idézet – nagyon vág a műanyagzenére, a mai világra: „...a műanyagot műanyagabbá kell tenni és abban a pillanatban elkezd sírni, és abban a pillanatban a tortúra súlya alatt egy olyan sikolyt ad, mint a mártírok...” Majd Vedres is kifejti, minek adott hangot művében, hogy a mai ember hogyan menekül a valóság, a problémák elől, s hogy ennek nyolc formáját dolgozta fel. Hisz egyre több ember bezárkózik, elmaradnak a baráti találkozók, a családi összejövetelek, a computer szétzilálja a családokat, hogy ki ülhessen elé… A modern menekülési formák közé tartozik a számítógép, az Internet. Egyre több az egyetlen emberre szabott foglalkozási forma, s az ilyen életmód, a nagy magányosság miatt óriási a félelem, a szorongás, a biztonságvágy. Az Ephata lemezcím Márk evangéliumából való, ahol Jézus meggyógyít egy süketnémát, és ezt a szót mondja, ami azt jelenti, hogy nyílj meg. Ez a saját korunkban is bűvös szó lehet, hogy nyílj meg, nyílj meg mások felé, a kapcsolatok felé a bezárkózás helyett. A süketnémának itt szimbolikus az értelme.
A zeneanyag két síkon mozog: az egyik az elidegenítő hangzású, a másik a szép, a líraibb dalok, mintegy a szerep és valóság kifejezése, párhuzamba állítva. A nyitó Tortured & formatted/Meggyötörve, leformázva lágy bevezető 50 másodpercnyi szintetizátorhangjai után meglepően váratlanul indul a tortúra, mintha megnyílna az ég. Bár az ijesztő kontraszt ellenére ez nem techno autentico, hanem rendkívül kemény elektronikus zene, roppant rideg anyag, az énekdallam szótagonkénti töredezettsége is az elszigeteltség kifejeződésének az eszköze. A második szám, a lírai What a still/Micsoda csend pedig teljesen őszinte, belső vallomás, közös mindkettőben a repetitív szerkesztés. Ez utóbbiban vagy nyolcszor ismétlődik ugyanaz a komolyzenei imitációs gesztus, s ezzel az eszközzel érezteti – szinte rabként, fogolyként, bezártként –, hogy nem igazán szabad, aki énekel. Az elidegenítő hangzású dalok sorába tartozó Soon/Virrad ridegsége és az égiként ható trombitaszó ellenére azért bíztató kicsengésű: „a legrosszabbon túl vagy”. Poénnak is tűnhet a kissé groteszk Net Samba, aszimmetrikus hangsúlyaival. Korunk jellemzője, hogy szambáznak az emberek a Neten, mármint azok, akik ebben a virtuális világban élnek és égnek. Parádésak a lemezen Egerváry Gábor dalszövegei, súlyos sorok szerepelnek a Net Sambában, hogy virtuális nőre, cyberszexre van szükséged a saját feleséged helyett, töltsd le a PC-dre és így tovább... Abszolút ráérzett erre az eddigiektől eltérő világra, ahol egyedül szörfölsz, egyedül vagy. Egy-két mondat kivételével angol nyelvűek a számok, mert ez a techno anyanyelve. Gondoljunk bele, hogy például a romantikus szerzőknél milyen komoly súlya volt, hogy Lied-et vagy Chansont írtak, egészen más a hangulatkörük...
A líraibb vonalhoz tartozó Lay down/Feküdj a földre című dalban érdekesen hat az angol ének közé beszúrt magyar szövegmondás. A Desert blue down/Sivatagi hajnal-ban a temetésre induló ember cipőjének kopogásával, lírai hegedűhangokkal erősíti a hatást, ahogy a hegedű a Black flowers, white flowers/Fekete virágok, fehér virágok meséjében is. A What's the Way/Merre az út? című rövid gyöngyszem útkeresés az elidegenedett, gépies mai világban.
A zenekari darabokban is – kitűnő kompozíciók – a gépzene ridegsége mellé felcsatlakozik a gyönyörű hangú hegedű Gyermán Júlia jóvoltából, pl. a Metamorphoses-ban. A Computer-heathen teljesen elidegenítő szám. A hosszú, több mint 16 perces The Subway of Death a halálélményt dolgozza fel R. A. Moody: „Élet az élet után” műve alapján, a hideg, kegyetlen zene telitalálat a misztikus témához. Bekerülünk az Alagútba, körülöttünk szellemek, lelkek, és mint diafilmet gyors pörgéssel, látjuk pillanatok alatt lefutni magunk előtt életünket. Hová kerülünk, mi lesz velünk? Örök emberi kérdőjel. Csak sóhajtásunkat, egyre erősödő és halkuló leheletünket halljuk, hogy lelkünk valahová elszáll, kissé kísérteties ez az ismeretlen világ. A szép dallamok és a hátborzongatóan lidérces hangok szubsztanciája, csúcspontja a lemeznek. Az elektronikus hangszer tökéletesen alkalmas ezek kifejezésére (effektek, hanghatások, zörejek, stb.), a hagyományos hangszerekkel, akár nagyzenekarral sem lehetne ilyen maradéktalanul, lelkünk mélységeit így felkavarva megoldani. A végén a hegedű éteri hangjain jutunk el az általunk várt csodahelyre, jó a feloldás tehát. Az Epilogue magyar szövegű énekével, vonósnégyesre (Horváth Krisztina, Gyermán Júlia, Lezsák Attila, Krommer Lucia) komponált záródarab decrescendoval, méltó befejezés.
Jól szerkesztett/felépített számok, hisz az elektronikus zene hidegsége és a trombita (Winkler Balázs), különösen a hegedű hangjának szépsége hatást képes gyakorolni az emberekre. Ez az a sírás, amiről a Pilinszky idézet mesél, hiszen bármennyire be is vagyunk zárkózva saját magunkba, ettől függetlenül van egy valódi, igaz lelkiállapotunk, amelyik képtelen elgépiesedni. Változatosak a hangminták is Scheer József jóvoltából, és érdekesen keverednek a hatvanas-hetvenes évek fordulójának progresszív zenekarainak megoldásai, hangszínei (King Crimson, ELP, Doors, Iron Butterfly, stb.) a mai újakkal, s mindehhez Vedres különleges énekstílusa, hangja, ezerszínű billentyűsjátéka vezetett zenei világának újabb kibontásához.