"Hangszer vagyok az Úristen kezében,
s az a kötelességem, hogy föl legyek húrozva."

A Ráday Pinceklubban Vedres Csaba zongorista-zeneszerző volt a vendégünk, aki hívő és zenész egyszerre. Az After Crying alapítójaként ismerik nevét, de valójában tíz éve szólóban játszik, és kántorként dolgozik. Számos színpadi zene és egyedi hangulatú improvizáció szerzője, melyből ízelítőt mutatott nekünk. Nem fél megmutatni a hangszerben rejlő avantgard világot, modernsége ellenére zenéje harmonikus, megnyugtató. Intuitív, belülről fakadó játékát együtt hallgattuk a Jazzklubban. A művész koncert után, kissé fáradtan, mégis szívélyesen nyilatkozott a Sószórónak.

– Kezdjük az elején! Hogyan találkoztál a zenével?

– Szüleim általános iskolai énektanárok voltak, édesapám zongorázott. Rendszeresen vittek engem a Zeneakadémiára, az Erkel Színházba, el voltam látva zenével. Kilencévesen kezdtem el aztán szolfézst tanulni, majd tíz évesen a zongorát.

– Első önálló zenei próbálkozások...

– Amikor hatodikos voltam az általánosban, úgy kezdtem, hogy népdalkíséreteket gyártottam, az egyik első volt az A jó lovas katonának. Már hatodikban megalapítottam az első együttesem, az Oriont, és nyolcadikra már egy lemeznyi anyagot összehoztunk a barátommal zongora-dob felállásban.

– Aztán a konzervatórium zeneszerzés szakát is elvégezted, Kocsár Miklós tanítványaként. Kik voltak még rád hatással?

– A legtöbbet Kovács Gábortól tanultam – ő volt a konziban a zongoratanárom – egészen csodálatosan megtalálta azt a hangot, ahogyan velem lehetett bánni, rengeteget tanultam tőle a zenéről. Dukay Barnabás nevét említeném még, aki hívő ember volt, de négy év alatt Isten nevét soha ki nem ejtette... egy-egy összhangzat feladatnál azonban megkérdezte: Nem éreznek valamit? – ez a hang nagyon vonzó volt számomra, és követendő példa lett.

– Az After Crying alapítójaként szokták nevedet emlegetni, 1986–94-ig vezetted az együttest. Pár mondatban beszélj nekünk erről!

– Nagyon szépen indult. Az After Crying a tizennegyedik zenekarom volt. Egy pénteki napon arra a meggyőződésre jutottam, jó lenne szóló zongorakoncerteket adni, aztán szombaton arra gondoltam, valaki fuvolázhatna mellé, így jött Egervári Gábor barátom. Majd vasárnap eszembe jutott, hogy van a konziban egy egészen különös fiú, akit nagyon érdekelnek a kísérleti zenék, és mindig magával hordja a csellóját, na ő volt a Pejtsik Péter... ebben a trió felállásban kezdtünk el próbálni. Rengeteg átalakuláson mentünk keresztül – ezzel nem untatnálak benneteket – '94-ben léptem ki a zenekarból sok szép és komoly zenei élmény után.

– A Ráday utcában a Jazzklub vendégeként első szólóalbumodról játszottál egy ciklust: A sötét szoba meséi-t. Hogyan született ez a zene?

– Még az After Crying tagja voltam, amikor ezt a ciklust megírtam, viszonylag rövid idő alatt, azt hiszem tíz napba telt. Elsősorban az improvizációkra fektettem a hangsúlyt, majd azokat csiszolgattam. 1993 decemberében Chick Corea csodálatos lemeze, a Children's Songs ihletett meg, annak hatására született.

– Legfrissebb lemezed a Fohász. Böszörményi Gergely válogatta, állította össze a „Vedres életmű” legszomorúbb 70 percét. Azt írja rólad, hogy zenéd mindig elgondolkodtat: magányról, szerelemről, hitről, gyarlóságról, békéről...

– Számomra komoly tanulságot hordoz, hogy Gergely a zenémet kórházban, betegágyon kedvelte meg. A legfontosabb visszajelzések, hogy az embereknek krízishelyzetekben tudott segíteni a zeném. Sokszor játszom kis közönség előtt, igazán sikeresnek sem mondhatom magam, de mégis ahol kell, ez a zene ott van, és van mondanivalója, ez nagyon sokat jelent nekem.

– Miről szól Vedres Csaba zenéje? Írtál arról korábban, hogy szerinted a mai ember menekül... Menekül a szórakozásba, számítógépes szertartásokba, depresszióba, szkepszisbe, a saját belső világába – majd jön az illúzióvesztés, mert ezek a kísérletek kudarcba fulladnak.

– Azt tartom fontosnak, hogy megpróbáljam összebékíteni az embereket a csenddel. Ha közönség elé lépek, tudom, hogy őket hívni kell, a csenddel is. Istennek minden ember számára külön mondanivalója van. Nekem nem kell megmondanom a színpadról, hogy mit csináljanak, csak annyit, hogy lépjenek bele a csendbe, mert az egy teljesen biztos út, ott meg fogják találni Őt. Kétségbe ejt az, hogy látom, az emberek menekülnek maguk elöl. Kétségbeejtő, mert a szembesülés meglesz. A menekülésformák pedig egészen ijesztőek, és mindegyik zsákutca, s iszonyú krízisek kellenek, hogy ezt felismerjük. Tényleg féltem őket. Felnőttként tértem meg, pontosan ismerem azt a lelkiállapotot, hogy "hagyjanak békén, ne szeress, ne nyúlj hozzám", csak könyörgöm, ha meghalunk, ugyanezt az Istennek mondjuk, és ez maga a pokol, őrületesen veszélyes állapot, nem játék.

– Hívő ember vagy, a szentendrei Péter-Pál Templom egyik kántora. Hogyan békül benned össze a koncertzene és a liturgia?

– A templomban ott van a forrás. A koncert után is elmondtam nektek, egy kántornak olyannak kell lenni, mint egy mozdonyvezetőnek. Egy éjféli misén 3–400 embert beindítani nem kis feladat, csodálatos, mikor együtt énekelünk. Nézd, ha mostanában lenne egyházzeneszerzői állás, mint régen, én boldogan elfogadnám. Hangszer vagyok az Úristen kezében, s az a kötelességem, hogy föl legyek húrozva: nem én játszom, Ő játszik. Például a mai koncerten, az improvizáció során, mintha egy átvilágítás történt volna. Vagyok egy lelkiállapotban, amit szeretnék valahogy eljátszani, és Ő akkor végigpenget, én arra rezonálok, és akkor történik valami. Mivel a legtöbb emberben ugyanolyan érzelmek játszódnak le, ők is rezonálnak.

– Mondják, ha zongorával festeni lehetne, te egy szomorú álom mozaikját vinnéd vászonra.

– Hát igen, alapvetően egy melankóliára hajlamos figura vagyok.

– Milyen példaképeid vannak a zenében, az irodalomban?

– Weöres Sándor az egyik. A legmegragadóbb benne – amit az egész életműve tükröz – hogy ő ezt az életet egy átmeneti helynek tartja, megfelelő szkepszissel gondol rá, de írásaiból folyamatosan a béke, a fény, a nyugalom árad. Sokat jelent számomra a Teljesség felé. A regényirodalomból Dosztojevszkijt említeném. Ő kifejezi, az Isten milyen mélyen megy le a bűnös emberig, és nem fogja be az orrát. A zeneszerzők közül: Bach... hm... ahogy a neve mutatja: patak, csodálatos gyógyító forrás.

– Milyen vagy a hétköznapokban, mit szeretsz csinálni a zenén kívül?

– Nagyon szeretek olvasni, enélkül nehezen tudnám elképzelni a napjaimat. Mostanában fordult az érdeklődésem az ókor felé. Isten bocsássa meg, de annyira értéktelennek találom a jelenkor irodalmát, hogy nem sok örömömet lelem benne – visszafelé ismerkedem még egyszer a világirodalommal, és élvezem. Kedvenc időtöltésem még a rejtvényfejtés, a kemény dió szintjén. Szeretem azt, amit egy hétig kell fejteni.

– Mesélj a háttérországodról!

– Nős vagyok, feleségemtől mindent megkapok. Pontosan tudja, ha egy koncert napján idegesebb, pattogósabb vagyok, azt nem kell felvenni, és mindemellett csodálatos zenész partner, kitűnő hegedűs. Négy gyermekünk van, még nagyon kicsik, a legidősebb nyolc éves. Számos elmondhatatlan örömünk van velük, de az is hozzátartozik, hogy nyolc éve nem voltam moziban a feleségemmel.

– Min dolgozol mostanában?

– Passiót írok. Engem a velünk szenvedő Jézus alakja rendít meg a legjobban. Megrendít, hogy nem tesz kivételt, együtt szenved a gyilkossal, az áldozattal és velem, a szenvedélybeteggel is. Úgy látom, sok hívő a passiót, mint valami régen volt szép történetet fogja föl, ami esetleg megríkat, de aztán mennek tovább a hétköznapok. Ami engem izgat, hogy ez mindannyiunk személyre szabott passiója. Jézus a személyes barátunk, velünk van, s ha ezt sikerül kifejeznem, talán tartósabb vigaszt jelent, mint egy egyszeri megrendülés.

– Köszönjük a beszélgetést, Isten áldását kívánjuk további életére!

Varga Kata